Devin Townsend Project – Deconstruction & Ghost

Legutoljára két évvel ezelőtt jelentkezett kiadvánnyal, akkor a Devin Townsend Project név alatt megjelenő tetralógia első két részét ismerhettük meg. A Ki-t, amely egy tőle szokatlanul könnyed kinyilatkoztatás volt akusztikus hangvételével, valamint az Addictedet, amit Anneke van Giersbergen vendégszereplése koronázott meg, és egy poposan ragadó rock/metal lemez lett, természetesen tetőtől talpig Devin jegyekkel felvértezve. Idén júniusban megérkezett a sorozat 3. és 4. része, melyek nem csak egymástól, hanem az első két résztől is különböznek, mégis egy teljes egésszé állnak össze. Ennek megértéséhez segítséget nyújt a négy album ötletének és megalkotásának rövid története:

Ha egy ember életében jelentős változás áll be, az bizony akaratlanul is ki fog hatni a zenéjére, márpedig Devinnek született egy gyermeke, emellett lerakta a zöld cigit és az italt is. A zenébe menekült, de a személyi változások miatt teljesen különböző szerzemények születtek, amelyeket először egyetlen maratoni hosszúságú albumra akart felpakolni, azonban a végeredmény annyira skizofrén és összefüggéstelen volt, hogy végül négy különböző hangulatú lemez kiadása mellett döntött, több mint 60 szerzeményből válogatva. Tehát a közhiedelmekkel ellentétben nem az utóbbi két évhez köthető a folytatás, a Ki, Addicted, Deconstruction, Ghost mind-mind egy időszakban születtek meg, a megjelenések közötti idő csupán a feldolgozásra szolgált. Aggodalomra nem volt ok, a 2009-es pakk már jelezni kívánta, hogy hősünk zsenialitása szerencsére nem a hajában lakozott.

DECONSTRUCTION

A tetralógia 3. része, avagy a beígért dühös lemez. Már évekkel ezelőtti nyilatkozatokban lehetett olvasni olyat, hogy a legbrutálisabb anyag lesz ez, amit valaha alkotott, így a bigott Strapping Young Lad rajongók is kíváncsiak voltak, HevyDevy vajon ismét méltó lesz becenevéhez?

Ehhez képest a lemez indításakor úgy tűnik, akár a Ki folytatása is lehetne, aztán a Praise The Lowered második felében már előbújik a lemez igazi énje, a szigorú mechanikus ütemezésben mintha a Love? köszönne vissza 2005-ből. A majd’ tízperces Stand még mindig nem pörög teljes fordulatszámon, de végképp meggyőz: az irgalmatlanul megsúlyozott riffeket lezáró ütemek és az azokat kiemelő nagyzenekari kórusok egy az egyben az Alien korszakos SYL-t juttatják eszembe.

Térjünk ki egy kicsit a vendéglistára is, hiszen Devin a Poltergeist kivételével (bár a dobok mögé ott is beültek) minden számba hívott neves barátokat, így (ha a különböző kiadók all-star kiadványait nem számítjuk) Dave Grohl Probotja óta nem jött ki ilyen népes metal lemez. Csakhogy ezúttal nem közös dalszerzésről volt szó, hanem az írási periódusban Townsendnek bizonyos riffekről és témákról eszébe jutott egy-egy zenésztársa, akiktől szerinte ugyanúgy származhatott volna az adott rész, ezután hívta meg őket. Ennek köszönhetően nem esik szét az album a különböző, erős egyéniségek miatt, csupán üdítően hat a felbukkanásuk. Biztos sokan feltették már a kérdést magukban: mi sülne ki abból, ha összeeresztenénk a kedvencek közül egy pár őrültet? Egy ilyen kérdést válaszol meg a címadó is, Fredrik Thordendal és Oderus Urungus segítségével, amely legalább annyira fogós, mint amennyire agyament és elmebeteg, de ugyanúgy meg lehetne említeni az Emperor főnök károgásával tarkított Juulart, vagy korunk egyik kedvenc progresszív arcával készült Planet Of The Apes-et. A Pandemic is szélvész, ennek ellenére sokszor olyan érzésem van, mintha egy szabályozott Strapping Young Ladet hallgatnék, persze ez nem baj, ettől még nagyon jó lett a Deconstruction, amihez összetettsége miatt óvatosan kell közelíteni. Egy újabb kitűnő lecke zenésznek és nem zenésznek egyaránt, valamint azt se felejtsük el, hogy az ember 40-hez közelítve sem úgy dühös már, mint 25 évesen.

GHOST

Devint már korábban sem kellett félteni, ha pusztán a hangulati elemekkel való játszadozásairól volt szó, ezt bizonyítják az ambient kitekintései is (Devlab, The Hummer), ám ezúttal megpróbált hasonló dolgot létrehozni hangszerekkel és énekkel. A Deconstruction marcangolása után kell is az ilyen ránckisimító kezelés, de hogy milyen a zene? A borító tökéletesen lefesti ezt nekünk, leírni én sem tudnám jobban. Csillogó hangok, lebegések, természetközeli aura, amit sokszor még fuvolával (a nyolcszoros Emmy-díjas Kat Epple felel érte) is felerősítenek. Eleinte még a Ki párjának is tűnhet, aztán idővel rájövünk, ez egy jóval könnyedebb, légiesebb, egyúttal megfoghatatlanabb dalcsokor, amit nem lehet és nem is szabad akármikor elővenni, de ha megvan a hangulat hozzá, páratlan élményt nyújt. Nincs meglepetés, nem lehúzó és felkavaró, csak megnyugtató, amit a negédes énekdallamok is csak tovább finomítanak. Igazából bárki próbálkozhat vele, stílustól függetlenül, de ajánlott a legnyugodtabb állapotban hallgatni, például este, egy nehéz nap után. A szerző saját szavaival: „…messze a legérettebb és legszebb dolog, amit valaha kiadtam.” És ez így is van.

Kicsit nehéz feladat elé állítja a hallgatót, mert pont a két rágósabb falatot hagyta a Devin Townsend Project széria végére. Sokadjára is úgy érezhetjük, hogy van még hang, amit nem tettünk magunkévá, de hát ez a progresszív zenék egyik velejárója és egyben szépsége is.

Ismét egy emlékezetes szakasz zárult le ezzel (a devinistáknak azért nem kell aggódniuk, megjelenés előtt már bejelentette következő projektjét), és úgy gondolom pontozni ezúttal felesleges, mert minden kiadványa minőséget képvisel, tehát a skálán csupán 8 és 10 között tudnék ugrálni. Aki nem hiszi, győződjön meg róla, aki pedig hallgatja, az tudja: rossz Devin Townsend lemez nincs, maximum olyan, amit nem értünk.