Despised Icon – The Ills Of Modern Man

A kanadai Despised Icon előző albuma, a The Healing Process egy mai füllel is top lemez, és a banda szempontjából az első, ahol igazán karakteresen sikerült vegyíteni a death metal és hardcore stílusok elemeit rengeteg egyéb színesítéssel egyetemben, s hatását az sem csökkenti, hogy a metal sajtó viszonylag késve figyelt fel az értékeire. Időközben Yannick St-Amand gitármester elhagyta a bandát, de nemigen volt bennem félsz az új tag irányában, s a lemezt hallva elégedett lehetek a helyére érkezett Al Glassman (a Burn In Silence és a Goratory sorait is erősítette) teljesítményével, mivel a megvetett bálvány most sem hibázott.

A nyitó, klipesített In The Arms Of Perdition esetében ami először feltűnik, hogy a korábbi cucchoz képest az új töményebb, komplexebb, sokadik hallgatásra pedig, hogy eltűnt az előző lemezeken itt-ott azért jelen lévő – kohézió-nélküli – ötletek egymás mellé helyezettsége: ez a tétel egyszerűen öl; a precíz mángorlásban a gyilkos riffek, ütemek, pörgetések dolgoznak együtt, hihetetlen egységben. Komplex death-metal témák, nyaktörő tempók, brutális kiállások, modern, extrém metalos darálás, eszméletlen dobolás, megcsavart, kifordított riffek valamint egy rövidke szóló és váltott, de mindvégig súlyos ének ami jellemzi a Kárhozat karjaiban-t. Alex Erian és Steve Marois a végletekig kihasználják kettejük torkában rejlő lehetőségeiket; nem pusztán a hörgés és az üvöltés váltakozik, hallhatunk itt mély morgást, leveses bugyborékolást, eszeveszett üvöltéseket, hardcore ordításokat és idegbeteg rikácsolást. Továbbá ne feledkezzünk el arról a bizonyos „pig squeel”-ről sem, arról az effektezett disznóröfögést imitáló torokbugyborékolásról, amit szinte csak tőlük tudok elviselni, és innen még hiányozna is, komolyan!

A gyilkos indítás után nem lankad sem a tempó, sem a komplexitás, a modern emberek betegsége, valamint a másik gityós Eric Jarrin nem fukarkodik a témákkal. A dalok hihetetlenül sodornak, a címadó blastbeatjeiben Alexander Pelletier egyszerűen szétveri a cuccát a fűrészelésre, iszonyú gyors grindokat üt a Suffocation-ös riffekre, de egy depresszív, doomos elnyújtást is beleszőttek, és a befejezése egyszerűen csúcs Alex kegyetlen rikácsolásával és a Beneath The Massacre-ös dobolással. Az A Fractured Hand a lábdobhoz igazított staccato-riffjeivel gyaláz meg, és súlyos breakdownokon, és egy HC kiálláson át vezet egy olyan thrashes, iszonyú húzós begyorsuláshoz, amire élőben egész biztosan megölik egymást emberek. A Quarantine grindcore-ba hajló, és beteg tekerés, mély hörgéssel, de megcsavarva egy modern groove-val, a középtájt megbúvó szétfacsart témák az embertelen károgással varázsolnak köréd hátborzongató aurát, a nagyon death metal befejezés előtt. A Furtive Monologue elnyújtott végű gitártémái is hordoznak egy adag Cerrito-ízt, az énekben a „pig” itt is jelen van a mély bömböléssel együtt, de kellően változatossá teszi a dalt a gyilkos és burjánzó témaáradat.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=mUaAjEB3acg

A Sheltered Reminiscence közepes tempóban kezd aprítani, és itt kaphatunk az előző lemez egy-két megoldását továbbfejlesztő, kicsavart gitárokat folyamatosan szétvert ütemű dobolással kísért darálásából, a Nameless szinte dobszólóként indít, de itt is hihetetlen zenei csemegéket kaphatunk, a legkülönfélébb stílusú riffek kohézióját, mesteri hangszerkezeléssel. A Tears Of The Blameless HC üvöltésekkel és a breakdownokkal kenyerez le, és érdemes figyelni Alex dobolását; Sebastian Piche pedig akkorákat penget a basszusgitárján, hogy szinte látod, ahogy belengnek a húrok. Az Oval Shaped Incisions már szerepelt korábban a Bodies In The Gear Of The Apparatussal közös spliten, de ide újra fel lett véve, és a The Sunset Will Never Charm Us indítására emlékeztetően kezdő őrült téma hallatán a Psyopus rajongói is elégedetten mosolyoghatnak, de a zenei megoldások egy csak erre a csapatra jellemző eleggyé keverednek, változatos tempóban, a végén iszonyat málházással.

A lemez egészéről elmondható, hogy mesterien, végletekig kidolgozott dalszerkezetekben ölt testet a top extrém metal bandák minden tudása, ereje, változatossága és ötletessége, hardcore, death metal, elsöprő erő egy kegyetlen és brutális egységben; szinte a legendás Despise The Sun EP óta nem született ennyire jól megírt, komoly mű a death / extrém metalban. Legfőképp azért, mert itt a témahalmozás, az iszonyú erő és ötletesség valódi Dalokat eredményezett, amivel ma ritkán lehet találkozni. Szándékosan a végére hagytam a Fainted Blue Ornaments-et, ami egy lassabban induló szerzemény, a tempó nem is gyorsul fel nagyon, de a hangszeres megoldások egy pillanatig sem hagyják a figyelmet lankadni, a robotszerű dobolás, és az őrlő riffek kivételes erővel lapítanak szét. A narratív szövegmondás után, HC-s kórus, és szaggatott riffek kombinálódnak, az innen átfolyó dallamos (!) felvezetésből kifejlődő könnyfakasztóan szép melódia Alex gyűlölettel teli károgásával pedig akkora katarzis, hogy hullámokban ráz ki a hideg, ahányszor csak hallom, tetőződve egy szomorú, dallamos death metal befejezésben. Mestermű. Nincs rá jobb kifejezés.

www.myspace.com/despisedicon