Demon Hunter – True Defiance

A banda életútját végigkísérő problémaként említhető az a tény, hogy Ryan nem tud refréneket írni. Bár az első három albumon vannak igen jól sikerült énektémák, ezek szerkezetileg és hangulatilag is annyira elütöttek a zenei alaptól, mintha két különböző együttest hallanánk az albumon. Ezt a problémát sikerült szinte teljes egészében kiküszöbölni a Storm The Gates Of Hellen, amelyre végre összekapták magukat a srácok, és a lassan levetkőzött nu-metal hatásokat a háttérbe szorítva, a metalcore dallamos vonalát szem előtt tartva hoztak össze egy olyan albumot, amilyenre már régóta vártak az emberek. Ezt az idealizált képet sikerült lerombolniuk a 2010-es alkotásukkal, amelyen alig hallhattunk pár slágert, bár ennek ellenére sem volt annyira negatív az összkép, hogy nem reménykedhessünk abban, hogy két év után ismét gazdagodhatunk egy tökös és dallamos Demon Hunter lemezzel.

Az első szám végeztével bátran akasztottam volna a lemezre a „tökös” jelzőt, azonban ott van a maradék 10 dal, amelyek között nagyítóval kell keresni az egyedi ötleteket. Elmúlt már a Demon Hunter igen erőteljes hangzásának újdonsága, és a nu-metál érából rájukragadt betonozós gitárokat felváltó tiszta éneken túl már többet kellene mutatni ahhoz, hogy a színtéren kiharcolt nevük még érjen valamit. A korábbi albumokra nem jellemző szólók is kiemelt figyelmet kaptak, amely a dobos beragadt duplázójával együtt próbálnak egy kis életet lehelni a lemezbe, ritka esetben ez össze is jön nekik. Timothy Watts vad csapkodása a dobok mögött ezzel együtt is egy kicsit erőltetett, sokkal több energiát próbál belevinni a dalokba, mint amit azok valójában sugároznak. Az élettelenség leginkább a dallamos refréneknél ütközik ki, mivel Ryan énektémái már megint nem ülnek annyira, bár legalább hangzásilag beleillenek a dalszerkezetekbe. Ami életben tartja az egész lemezt és a bandát is, hogy még mindig képesek megalkotni azt a légkört és hangulatot, amitől a Demon Hunter egy egyedi hangzással bíró metálbanda képét nyújtja és így képesek úgy megtartani a rajongóikat, hogy ne legyen erőlködés az egésznek a vége.

Hiába tehát az egyébként ígéretesnek hangzó próbálkozások, mint a Crucifix, ahol jól áll nekik a promóban is ígérgetett keménykedés, vagy a korábban beharangozott Someone To Hate, ami a kezdeti csalódottság után végül az album egyik legjobb nótájává nőtte ki magát, ez még mindig csak egy leheletnyivel erősebb bármelyik mai metalcore lemeznél. Ha olyat nem is szabad mondani, hogy kiöregedtek már ebből a dologból, de egy hosszabb pihenő rájuk férne, a kiadónak pedig belátni, hogy egy plusz év alatt valószínűleg többet is ki tudnának hozni a srácok, és a menetrendszerinti két éves lemezkiadást hanyagolni az ő esetükben. Nem váltotta be tehát a hozzájuk fűzött reményeket a csapat, és attól függetlenül, hogy még mindig képesek egyedi hangzást kialakítani néhány ponton, sajnos a többi rész elveszik a középszerűségben, ami már a legutóbbi lemezüket is hamar a vesztébe terelte.

5,5/10