Deftones – Koi No Yokan

Tavalyelőtt a Diamond Eyes az új évezredbeli Deftones legfontosabb lemeze volt, hiszen megmutatta, hogy hiába tette próbára a csapatot az élet Chi Cheng balesetével, ők nem hagyták abba a zenélést, sőt, legjobb albumukat írták meg a 2000-es White Pony óta, ami akkor is hatalmas bravúr lett volna, ha nem történik meg a tragédia. Azóta sajnos nem javult a korábbi basszusgitáros állapota, ám ez nem állította meg a csapatot, és a Koi No Yokan megírásába már a volt Quicksand-tag Sergio Vegát is bevonták, és Nick Raskulinecz ismételt produceri vezényletével megint megpróbálták a szinte lehetetlent: megírni a legjobb Deftones albumot. Ez a törekvés az, ami ha nem is eredményezett mindig hibátlan albumokat, de a tagság állandóságával együtt biztosította azt, hogy sokévnyi együttzenélés után is képesek legyenek fejlődni zenekarként. A Diamond Eyes már megközelítette, sőt, talán be is állította a White Pony szintjét, a Koi No Yokan pedig él a ziccerrel, és 24  év dalszerzés, stúdiózás és koncertezés után vele születik meg a csapat eddigi legjobb albuma.

Azt viszont nehéz elmondani, hogy mégis miért, hiszen nincs egy olyan megfogható szempont, amelyben ez az album markánsan jobban teljesítene, mint a korábbiak, de egyszerűen minden annyira a helyén van, hogy őserejű riffjével és kiválóan használt elektronikájával már a viszonylag rövid Swerve City is elképesztő erővel ragadja meg a hallgatót. Chino az egész lemezen fantasztikus, a nyitódalban is egy másfél perc alatt teljesen hipnotikus tud lenni a “that travel through the air” sorral, majd vált, amit Carpenter egy már-már poszt-rockba hajló gitártémával követ le. A lemez minden dala pazar váltásokkal van tele, az előző albummal ellentétben itt minden dalban megvannak a jellegzetes riffek és a zenekarra jellemzően hangsúlyos hangulat is, amit sikerül minden erőlködés nélkül egybeolvasztani a lemez legfőbb húzóerejének számító “dinamikus dinamizmussal” (ez legalább részben Vega érdeme). A zenekar viszonylag állandó hangzása és zenei eszköztára így válik az év egyik legizgalmasabb jelenségévé, és így lesznek a potenciális slágerek igazán értékállóak: nem csak egy adott énekdallam/riff miatt lesz emlékezetes egy-egy tétel, hanem ezek egybefolyása, és a hozzájuk adott ötletek garmadája (Frank Delgado még sosem volt ilyen fontos a zenekarban) növeli a szavatosságukat, ami azért nem mindig volt így. Végig lehetne szaladni a számlistán, és ide-oda megjegyzéseket szúrni, de az minden idők egyik leghosszabb kritikáját eredményezné, tekintve, hogy a Poltergeist, a Graphic Nature, a Tempest vagy a Gauze önmagukban megérnek egy-egy bekezdést.

A Deftones-nak sem a személyes tragédia, sem a zeneipar és a trendek változása nem szab gátat, és hiába növekszik a vállukon a nyomás egyrészt a saját teljesítményük, másrészt amiatt, hogy a metal egy adott szegmensének hallgatóit már csak ők látják el valóban értékes hallgatnivalóval (talán még az Alice In Chains vagy a Prong azért besegít), nem hibáznak, sőt, minden eddiginél jobbak. Már régen nem egy sokadik felkapott alternatív/nu-metal zenekar, hanem védjegyszerű zenei elemekkel, dallamvilággal és hangzással bíró, ám a fejlődést mindig legfőbb prioritásként kezelő csapat a sacramentói ötös, akikről nem először írhatjuk le: az év lemezét adták ki.

10/10