Deftones – Covers

Mert azzal igen is szembe kell néznünk, hogy az alábbi gyűjtemény szinte minden szerzeménye többnyire reális keretek között volt beszerezhető és hozzáférhető, azaz vagy a hat éve kiadott B-Sides & Rarities dalcsokrában foglalt korábban helyet, vagy ahhoz kapcsolódva az  iTunes-letöltéshez, netán egy limitált kislemez B-oldalához volt hozzárendelve az adott átirat, hogy a Duran Duran-feldolgozásalbumról meg ne feledkezzünk. Chino korábban több interjúban is kifejtette, hogy számukra a kedvenc előadóik feldolgozása lényegében egy olyan hobbi, amivel levezetik a dalírás kreatív fáradalmait, és ebben tudják leginkább kamatoztatni a zenével szembeni elkötelezett rajongásukat. Ez pedig azért is fontos, valamint érzékelhető tényező, mivel az alábbi kollázs lényegében annyira különböző időszakokban felvett és továbbgondolt átiratokat tartalmaz, amiknek köszönhetően megfejthetjük a Deftones adott időszakára vonatkozó zenei inspirációit (gondolva itt a nu-metal elemek elő- vagy háttérként való megjelenésére); a későbbiekben kibontakozó alaphangulatát; valamint azzal, amit a zenekar hozzáadott az egyes dalokhoz, le is követhetjük az adott időszakra jellemző domináns érzelmeket, temperamentumot. Persze ha átfogóan körültekintünk a dalsorrenden, kétségtelenné válik, hogy a nyolcvanas évek életérzése, spleenje és belső feszültsége hogyan tudta rányomni bélyegét a Deftones zenei fejlődésére – és ami ilyen szempontból a Saturday Night Wrist dalcsokrában tetőzik, az nyomokban és a dalválasztás motivációjában már itt is fellelhető. Továbbá szerencsésnek tekinthetjük a Covers dalsorrendjét is, hiszen nemcsak bontja az időrendiséget (ezáltal is általánosabb képet formálva a bandáról), hanem így engedi meg az elvonatkoztatást is, ahol meg tudjuk különböztetni a Deftones járulékos elemeit az eredeti forrástól. A legizgalmasabb kérdéskör így is azon összemosódás tárgyalása, ami az inspiráció tényleges, későbbi hatására vonatkozik – már ami ebből a Deftones nagylemezein kimutatható, megérezhető. Mindazonáltal bizonyos, hogy a Jawbox, a Drive Like Jehu, a The Cure vagy a Japan ihlető kisugárzását tényleg csak így érdemes reprezentálni, továbbgondolni, éltetni, hiszen ezek a zenekarok önmagukban is formálták a Deftones arculatát, zenéhez való viszonyát és hangulatokkal való játékát.

Más kérdés az, hogy mennyivel aktuálisabb és eltérő kép alakult volna ki akkor, ha nem egy karrieren átívelő feldolgozásbokorral gyarapodna a gyűjtemény, hanem napjaink Deftonessza értelmezné újra mai ismereteivel és arculatával ezeket a szerzeményeket. Úgy gondolom, az eredmény nem csupán teljesen eltérne, hanem közelebb is rendezné egymáshoz az alapvetően néhol távol eső szerzeményeket, mindazonáltal a Covers tényleg csak a legelfogultabb rajongóknak lesz alkalmi betevő, elvégre a csupán egyetlen, ötezer darabos nyomást megélt válogatás semmi többet nem ad annál, amit a zenekar eddig elért. A kérdés persze nyitva hagyható: kell-e egyáltalán, hogy többet adjon? Azonban úgy gondolom, hogy elvárható lett volna legalább annyival megtisztelni a nagyra becsült publikumot, hogy ha már tényleg csak egymás mellé vannak illesztve az életmű kedvtelésből rögzített feldolgozásai, akkor a ‘Cure-átirat kaphatott volna egy tisztességes stúdiós kört a fránya élő felvétel helyett.