Defeater – Letters Home

Derekék a pályájukat nyitó Travelstől kezdve egy II. világháború utáni, munkásosztálybéli család történetét építgetik, és az apa katona mivolta eddig is ismert volt, sőt, a zenekar egyszer adakozott is egy veteránokat segítő szervezetnek (amire a Fluff-szervezők tavaly nagyon kínosan rá is feszültek). A háborúra és a poszt-traumatikus stressz szindrómára rímelve a Letters Home egy rendkívül intenzív lemez, ami rögtön rá is világít arra, hogy a Defeater miért jobb a legtöbb általuk inspirált zenekarnál: a lemez magját adó szenvedély és a remek gitártémák mellett tele vannak energiával, a Travels erejét idézően húz néhol az album. Szükség is van erre, mert 2013-ra a Defeater által elterjesztett „screamo hangvételű hardcore” önmagában nem elég, ahogy azt az előretolt szenvedélyből megélni kívánó bandák kapcsán már jeleztük (igaz ez a tágított szentimentalizmuban utazó BAAO-re is), és néhol talán ők is túlságosan „csúcspontosítanak”. Ezzel azonban alig érünk rá foglalkozni, annyira jó ütemben tudnak előhúzni újabb és újabb ötleteket: a lendületesebben induló dalok előszeretettel csapnak át katarziskergetésbe (sikerül is a legtöbbnek), hogy aztán a következő tétel nyitása megint a pulzust pörgesse az érzelmek helyett. Mindez tökéletesen tettenérhető a lemez gerincét adó, Hopeless Againtől a No Faith-ig tartó négyesben, ahol még egy üdítő George Hirsch (Blacklisted) közreműködést is elrejtettek. Érdekes, hogy a tíz dalban többször is érezni lehet azt, hogy a Defeater eszköztára elég véges, ez alól mégis kivétel a Letters Home-ot záró, hat és fél perces Bled Out, amit egy poszt-rock zenekar sem szégyelne. Nem vagyok benne biztos, hogy ebben a hangzásban van még egy 8 pontos, vagy afeletti lemez, de ha valakikben, bennük lehet bízni, hogy valamit kitalálnak (például egy jobb borítót a fenti fércmunka helyett). 8/10