2011. március 4.
Tracklist:
1. Scavenger of Human Sorrow (6:56)
2. Bite The Pain (4.29)
3. Spirit Crusher (6:47)
4. Story To Tell (6:34)
5. Flash and the Power It Holds (8:26)
6. Voice of the Soul (3:43)
7. To Forgive is to Suffer (5:55)
8. A Moment of Clarity (7:25)
9. Painkiller (Judas Priest-feldolgozás) (6:02)
A bónuszlemez(ek)en az előbbi szerzemények különböző demófelvételei találhatók 1996 és 1998 közötti rögzítéssel: ezek a kritikában külön helyet kapnak.
Azt hiszem, kétség sem férhet ahhoz, hogy Chuck Schuldiner halálával valami a metalban is véget ért, ám ehhez az is hozzátartozik, hogy az ő munkássága nélkül a műfaj ma sem tartana ott, ahol. Elvégre legnagyobb zenei inspirációi, a heavy, a thrash, a power, a death és a progresszív metal műfajai valamennyit át is mentettek ebből az igen fajsúlyos örökségből, sőt, egyes esetekben következetesen igyekeznek is folytatni azt. Persze ezt a zsenialitást megközelíteni sem lehet – legalábbis még egy jó darabig biztosan nem –, ám épp ezért nem is szabad megfeledkezni róla, hiszen ha belegondolunk, most is felnövőben van egy olyan friss generáció, akik számára már a death metal sem azt a miliőt fogja jelenteni, ami a kilencvenes években lényegében maga az útkereső szélsőség volt. Némiképp nekik, ám főként a korábban csatlakozóknak tesz tesz szívességet a Relapse azzal, hogy a tavalyi Control Denied-debüt újrakiadásának példáján ismét egy minden igényt kielégítő megjelenéssel folytat egy olyan példaértékű megemlékezést, ami még ennek az évnek a végére teljessé teheti tulajdon schuldineri gyűjteményünket, megkoronázva azt a Control Denied elveszett második lemezének közzétételével.
És elsőre bármilyen furcsán is hangzik, a Death ereje és esszenciális értéke valójában abban rejlik, hogy képes volt egy alapvetően agresszív zenei közegben úgy meghonosítania az esztétikumot, ahogy korábban senkinek sem sikerült. Persze ha azt vesszük, mind a Watchtower, mind az Atheist képes volt arra, hogy tulajdon zeneiségét színesítse főként a jazzből kölcsönzött elemekkel (valamint az ahhoz szükséges technikai tudással), de véleményem szerint mindezek közül a Death kései érája jutott a legközelebb a tökéletességhez, némiképp azért is, mivel mindkét banda hagyományai kihatottak a Death arculatának formálódására. 
A beteljesedésnek voltak más előzményei is, és abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mindkettőt a zenekar múltjában kell keresnünk. Az első ilyen fontos csomópont a Control Denied megalapítása, ahol Chuck kitapasztalhatta saját hangzását és technikai lehetőségeit: lényegében itt teljesíthette ki a progresszivitásra irányuló elképzeléseit, és ahogy már a korábbi, következetes fejlődés tükrében is sejthettük a komplexebb dalszerkezetek eljövetelét, úgy ennek végső löketet az alábbi projekt adhatott. A másik előzmény lényegében az előző sajátos következménye, hiszen a kiteljesedés markáns lenyomatai (mind a zenei oldalt, mind Chuck orgánumának váltását tekintve) már az instant klasszikussá vált Symbolic dalaiban is megjelentek. Nem is véletlen, hogy a nemzetközi sajtó és közönség azóta is egy emberként hajt fejet a kiadvány előtt, hiszen saját rétegzettségével és direkt összhatásával lényegében minden manifesztálódik benne, amiért valaha is érdemes volt metalt hallgatni.
Ez alapján már nyilvánvalóvá válhatott, hogy a The Sound of Perseverance a Death fennállásának leginkább progresszív felvétele, és már csak azért is tekinthetjük annak, mivel egyes tételeinek megírása akarva-akaratlanul összemosódott a Control Denied dalszerzői gyakorlatával. Persze az évszámok és a dalcímek alapján sejthetjük, hogy melyek azok az elképzelések és témafüzérek, melyek bizonyosan lemaradtak az 1999-ben debütáló Control Denied nagylemezről, mindenesetre az összecsengést az is felerősíti, hogy ezen az albumon (ami eleve a Death utolsó kiadványának volt szánva) lényegében a Control Denied tagjaival vette körül magát. Ebből a szemszögből pedig a The Sound of Perseverance maga a híd Chuck előbbi és utóbbi zenekara között, ami úgy kínál maradéktalan átvezetést, hogy mindeközben teljes értékű Death albumként is képes volt csúcsra járatni a zenekar nyitottságát, komponálói érzékenységét. Természetesen arról szó sincs, hogy a lemez valahol átváltana giccsbe, netán álművészkedő öncélúságba: a nagyívű, több szerkezeti egységből felépülő tételekben minden váltásnak helye és indoka van, és ettől válik igazán lélegzővé a felvétel. A számok boncolgatásába gyakorlatilag felesleges belemenni, hiszen a Death teljes karaktere manifesztálódik az egyes szerzeményeken belül is: mindemellett a klipesített Spirit Crushert, a valaha megírt legösszetettebb Death-dalt, a Flesh and the Power It Holdsot, valamint a zenekar fennállásának második, egyben utolsó instrumentális tételét, az akusztikus Voice of the Soult mindenképp érdemes úgy kiemelni, mint a felvétel három talán legizgalmasabb tételét. Persze ez a felosztás igazságtalan, hiszen a többi nóta (beleértve a sikeres átszabásban megjelenő Painkiller-adaptációt is) is olyan riffeket, szólókat és dallamokat vonultat fel, amelyek jóvoltából a The Sound of Perseverance a Symbolic mellett is képes friss hallgatókat a zenekar emléke mellé állítani, ám úgy gondolom, hogy egy laikus ezekben ragadhatja meg leginkább azt a széles látókört, ami alapvetően uralkodik az albumon, és ami nélkül az olyan zenekarok sem tudtak volna igazán kibontakozni, mint a Mastodon vagy az Into Eternity.
A lemez egyébként már egyszer kiérdemelt egy újbóli megjelentetést, igaz, akkor a Nuclear Blast gondozásában: az ezüst keretet kapó albumhoz egy olyan bónusz DVD dukált, ami VHS-ről digitalizált koncertfelvételeket vonultatott fel, inkább archív, mintsem élvezteti jelleggel. Mindazonáltal a Relapse ezt mindenképp túl akarta szárnyalni, így nem csupán a borítót újították fel – úgy, hogy meg merem kockáztatni, jobb is, mint az eredeti –, hanem a lemez teljes fellelhető előtörténetét is mellékelték, függően attól, hogy a két- vagy háromlemezes kiadást tudjuk felrakni a polcra. És persze a mai tudatunkkal rá lehet fogni a mellékelt lemezekre azt, hogy ezek csak demók, mégis átlátható módon lesz lehetőségünk belelátni az egyes szerzemények akár három éven át tartó fejlődésébe – ezzel kapcsolatban pedig kétlem, hogy fejből tudnánk mondani olyan jelenleg is működő zenekart ebben a rohanó világban (a notórius lemezígérgetők nem érnek!), aki ilyen aprólékosan, tudatosan archiválja saját precíz munkafolyamatait, és aki ennyi időt és energiát szán tulajdon szellemi termékének tökéletesítésére. A második lemezen az 1997 és 1998 közötti előzetes felvételek kaptak helyet, amelyeken helyenként nincs is ének vagy basszus, valamint bizonyos tételeknél konkrétan teljesen más témák is felbukkannak helyenként. Persze a dalok váza lefedi a már megismert tételeket, az egyes demók megszólalása pedig teljesen élvezhető, ugyanakkor minden itt hallható tételre igaz, hogy csak még inkább emelik az album tényleges értékét, hiszen ezáltal is nagyobb bepillantást nyerhetünk abba, hogy mennyi kreativitás szorult Chuckba. Az igazi érdekesség azonban a Deluxe Editiont megvásárlókat illeti meg, ahol a még korábbi, 1996-os demókhoz is hozzájuthatunk. Ezek értéke az előbbi idővonalon túlmenően abban mutatkozik meg, hogy a Control Denied egyik demóján is felbukkanó gitáros, Paul Payne, valamint a szintén ide kötődő Shannon Hamm is felénekelt egy-egy tételt, nevezetesen az A Moment of Clarity-t és a Bite the Paint. Az ok a kiadók akkori politikájában keresendő, mivel a szerződést nyújtó felek szerettek volna lehetőség szerint dallamos énektémákat is hallani a felvételen, így a próbálkozás szintjén kerültek rögzítésre ezek a tételek. Ugyanígy lelünk rá arra is, hogy a Voice of the Soult eredetileg elektromos gitár kísérte, valamint arra is, hogy Chuck ezeken a maszterizálatlan felvételeken is hozza a számunkra már csak koncertvideókon megtapasztalható nyers orgánumát.
Azt pedig egy pillanatra se felejtsük el, hogy a Death lényegében teljes fennállásában is mindig előre tekintett, és egy pillanatra sem fogyott a lelkesedése, az ereje és főként az újdonságértéke. Chuck kreativitása, alázata és hitelessége (amitől végnapjaiban sem fordult el a rákkal való küzdelem legfájdalmasabb pillanataiban) a mai napig példaértékű lehet mindenki számára, és az emlék, amit maga mögött hagyott, szintén képes lehet majd új tüzet adni egy új generációnak. Ezt már az előző évtized közepén is érzékelhettük, amikor a death és thrash metalban érezhetően felerősödött a technikai háttér kérdésköre (az újkeletű deathcore-szintézisekről nem is beszélve), ám úgy gondolom, hogy a jelenlegi tizen- és huszonévesek, akikből egyszer valódi zenész lesz, nem mehetnek el körültekintő figyelem nélkül Chuck életműve, valamint a Death időtálló ereje mellett. Elvégre ha már ennyi banda képes volt belopni magát úgy a fiatalság szívébe, hogy lényegében csak az ősforráshoz nyúl vissza, akkor nincs is más hátra, mint fejet hajtani a Death nagysága előtt, mert igazi inspirációt nem a közvetítőktől kell meríteni.
10/10.
