Deafheaven – Sunbather

Gondolta volna valaki, hogy azt a négyszámos monstrumot egy technikás deathcore banda tagjai hozták össze? Márpedig így van, és a dolognak követői is akadtak – hol máshol, mint a másolatokról híres Németországban (Fuck Your Shadow From Behind-Der Weg Einer Freiheit).  Bár a Roadson még eléggé prototíp megoldásokat hallhattunk – inkább tűnt útkeresésnek az anyag, mint egy kiforrott egésznek. Ezen hivatott változtatni a Sunbather. Ez pedig hellyel-közzel meg is történik. A nyitó Dream House első 4-5 perce például csak a zseniális szóval illethető. Egyszerúen olyan melódiákat sikerül odapakolni, amik már-már tényleg Alcesti magasságokat idéznek, és a lassabb lezárás is nagyon jó, főleg ahogy az egész átúszik az Irresistible-be, ami egy akusztikus-zongorás háromperces átkötés, és szintén gyönyörű. Amiben sokkal erősebb itt a Deafheaven az a számok megszerkesztése: a hagyományos „post-strultúra” kb. egyáltalán nem található meg a korongon, talán csak a Vertigoban, de ott is eléggé kacifántosan. De pl. az említett Dream House pont a fordítottja a dolognak, egy szélvészgyors, katartikus aprítással indít, és a végére nyugszik le.

Ezen felül még a záró The Pecan Tree vége az, ami ugyanígy a kiemelkedő momentumok sorát tarkítja. Összességében ez a tétel nem sokban különbözik a nyitódarabtól, csak ennek a vége sikerült jobbra. Mellesleg  azért a lemeznek megvan a maga sémája, mert a 7 dal közül 4 a hagyományos recept, három pedig zajos/experimentális átkötő, és ezek egy sima, egy fordított felállásban vannak elosztva. Mondjuk ezek az átkötők – a már említett Irresistible kivételével, nár azt meg be lehetett volna olvasztani a Dream House lezárásának – kb. semmit nem tesznek hozzá az albumhoz. Jó, van zajongás, meg visszapörgetett gitár, stb. de összességében nem érik el a céljukat, és a maradék két dal (Sunbather, Vertigo) is bár jók, de az eddig említettektől elmaradnak. A fő kifogás persze továbbra is az lesz valószínűleg, hogy ez itt bizony nem trve black metal (tényleg nem az, de ezt állította valaki?) , de hát ezen túl kell lépni, és őszintén szólva a borítót sokkal több kifogás érheti, mert bár lehet, hogy az egyszerűség gyönyörködtet, de itt bizony nem (pedig a koncepció – azt a színt akarták idefesteni, amit akkor lát az ember, amikor csukott szemmel a napba néz – azért jó). Ennél nagyobb kifogásunk azonban nem nagyon lehet a Sunbatherrel kapcsolatban, a Deafheaven megmutatta, hogy tudja magasabb szinten is űzni azt, amit a Roads to Judah-n, bár még mindig lehetne jobban.

8/10