Deafheaven – Roads to Judah

A BLACKSZŰZ

Kezdjem azzal, hogy miért vagyok blackszűz? Lustaság. Felületesen ugyanis ismertem már néhány bandát a műfajból, de pont ezek a tapasztalatok voltak azok, amelyek rávettek arra, hogy ne ássak mélyebbre, ne keressem a gyémántokat, hanem mindenféle sztereotípiákon alapuló előítélet nélkül egyszerűen hagyjam a francba a metalnak ezen részét. De persze 2011-et írunk, az ember mindig új kedvencek után kutat, így a blackszűzek számára fenntartott „hipster”-szekcióba én is beleártottam magam, de ennek egy oka volt: a Deafheaven demo. Lehet, hogy sose tudok róluk, ha a Season of Mist, és nem a Deathwish szerződteti őket, de ha már így volt, akkor belefüleltem a bizarr, de tetszetős borítóval bíró próbálkozásba, és bár eleinte nem tudtam, mi történik (emlékeztek a Family Guynak arra a jelenetére, mikor Peter 30 évesen fingik először?), de szépen lassan rájöttem, és hopp, a Roads to Judah fenn is volt a várólistán.

Igen, fentebb jól látjátok: négy dal, de nagylemez. Mivel nem vagyok nagy poszt-rocker/-metálos, így talán nem véletlen, hogy a Fall of Efrafa második dobása, az Elil jutott eszembe három darab, húsz perc fölötti tételével, bizonyára ez volt az oka annak, hogy egyáltalán nem aggódtam amiatt, hogy ki lehet-e tölteni ilyen hosszú dalokat izgalmas, vagy legalább az érdeklődést fenntartó tartalommal. Nem vagyok benne bizonyos, hogy pusztán black elemekkel is meg lehetne ezt csinálni, de a kaliforniai fiúk poszt-rock és screamo hatásokat is segítségül hívtak, ami még az utóbbi évek alternatív black lemezei közt is újdonságnak számít: volt már poszt-rockos black (Alcest), blackes screamo (Celeste), a screamo és a poszt-rock pedig lassan már jegyben járnak, de a három vegyítése a Deafheaven nagy találmánya. Hogy ez hogyan áll össze dalról dalra? Nos, a Violent úgy indul, hogy aki a Twin Peaksből akár csak 2-3 részt is látott, azonnal megadja magát, majd ez a zaj fordul áll poszt-rockos építkezésbe, katarzisvadászatba, amiből Celeste-szerű csúcspontok szabadulnak fel – ezek viszont olyan hosszúak, hogy saját kis ívük van, váltásaik, mintha egy dal lenne egy dalban, egy alternatív személyiség egy meghasadt tudatban. Van, ahol a poszt-rock visszatér, és van, ahol összeolvad a zenekarnak ez a két oldala, jellemzően ezek adják a legjobb pillanatokat (pl. első dal 9:10 után). Én a Violent után le is vontam a nagy bölcs tanulságot, hogy na, majd erre a receptre láthatunk variációkat, szóval a Language Games elég nagy meglepetés volt azzal, hogy szinte egyből a csúcson kezd, és valahol ez a Deafheaven kisebbik találmánya: nem elégszik meg egy jó recepttel. Állandóan új dallamokat, új kalandokat keres, nem akar kiszámítható lenni, de azért még hangulatból élnek ők is, nem pedig slágerekből. Ha simán poszt-rockban utaznának, valószínűleg sose figyelünk fel rájuk, ahogy a screamoban is eltűntek volna, de ebben a közegben tökéletesen ki tudnak bontakozni a hidegrázós dallamaikkal, csontig hatóló üvöltéseikkel.

Nem zord, nem trve, de ettől még legyen félnivalód, mert ez a lemez magába szív, és megemészt, elsőre nem is értettem, hogy egy blackernek mi nem tetszhet ebben, kifejezetten üdítő lehet két standardebb anyag közt egy ilyet végigpörgetni, de van egy olyan félelmem, hogy a sznobabbik réteg elutasítása nem is igazán a daloknak szól, hanem egyrészt a külsőségeknek (blackidegen megjelenés, és vizualitás), másrészt annak, hogy szinte folyamatosan más műfajok eszköztárához nyúlnak. A Justified második évadának elején van egy jelenet, mikor a község szíve-lelke, egy hatvan körüli asszonyság szenvtelenül megmérgez egy férfit, aki a rendőrséget hívta, mikor a lányát pedofil zaklatta. Hogy mi volt az indok? „Nem fordulunk idegenekhez, Walt” – Deathwish, mindenféle nem-blacker hallgató, csomó műfajidegen elem, X kevesebb miatt is utálta már Y-t. Más kérdés, hogy az ABC maradék betűi azért lehidalhatnak Y-tól, és hidaljanak is le, mert ez egy jó lemez, bemutatkozásként pedig parádés.

9/10.

A BLACKBEN JÁRTAS(ABB)

Ahogy az alábbi kritikát részlegesen felvezetni óhajtó hipster black metal-cikkemben is szóvá tettem, ennek az egész új hullámnak az a legnagyobb erénye (már aki erénynek tekinti), hogy minden korábbinál több emberhez jut el a black metal híre, valamint annak alapvető hangulata, fájdalma és minden elszigetelődése, ami alapján a nagyra becsült érdeklődő igen hamar visszajuthat a kályha melegéhez, azaz a valódi alapművek vonzáskörzetéhez is. Nincs mit tenni, mi egy szentimentális generációhoz tartozunk, akik az érzéseiket már nem csupán verbális szinten szeretnék reprezentálni, hanem – némiképp a webkettő fertőzése miatt is – ellesett dalokra, dallamokra és hangulatokra alapozzuk minden beágyazott üzenetünket, megnyilvánulásunkat. A Roads to Judah pedig számtalan ilyen kitörés alapja lesz a következő években, mivel a Deafheaven debütalbuma igen hatásosan gondoskodik arról, hogy csak épp annyira érezzük jól magunkat a bőrünkben, amennyire elkeserítőnek találhatunk minden mást a világban, olykor még magát az elemi szépséget is.

A lényegi hangsúly pedig a hatásosság fogalmában keresendő, mivel a Deafheaven zenéje és dalszövegei igen markánsan, mintegy prototipikus módon elegyítik mindazon hangulatokat, érzéseket és dallamokat, amiket eddig elvárhattunk ettől a színtértől. Ha úgy tetszik, a Roads to Judah egyszerre egy figyelemfelkeltő debütalbum, valamint egy, a színtér jelenét és eddigi fordulópontjait szummázó, ám teljes értékű kiadvány is, ami úgy képes önálló atmoszféra megteremtésére, hogy közben kordokumentumként is számot kell vetnünk vele. Elvégre akárhogy is nézzük, mind a négy dal tökéletes arányokban csillantja meg mindazon külső zenei elemeket, amik lényegében életet leheltek az új hullám kiforrására: legyen szó a post-rock (és a screamo) által megihletett katarzisjátékról, a post-metal szigorúságáról, vagy a shoegaze könnyfakasztó feloldozásáról, minden zenei elem a helyén van, és mindenből annyit kapunk, amennyire szükségünk van. Kétségtelen, hogy épp ez, a páratlan dalszerzői véna a Deafheaven legnagyobb erénye, hiszen ezzel aztán kenyérre lehet kenni mindazokat, akik eddig vagy szőrmentén, vagy egyáltalán nem találkoztak ilyen hangzással. De mi a helyzet azokkal, akik már több éve a black metal világában élnek, ez a közeg adja számukra a legnagyobb belső megnyugvást a világ minden undorával szemben, és szkeptikusan közelítenek ehhez az egészhez? Ők ettől sem fogják jobban szeretni az anyagot, mivel épp a Roads to Judah bizonyítja a leginkább összegző jellegéből adódóan, hogy ez a hangzás mennyire véges tud lenni, és hogy zenei elemei milyen nagy lehetőséget kapnak ahhoz, hogy panelként köszönjenek vissza a továbbiakban, mert azt azért beláthatjuk, hogy a Deafheaven híre megihlet majd pár, még a próbaterem mélyén ügyködő új trónbitorlót is, mert azt látják, hogy ez a hangzás sikeres. Ez pedig bevezet egy eddig jobbára kimondatlan szubjektív kategóriát: azt, hogy ezt az érzésvilágot korábban már más kiadványok és más előadók is képesek voltak reprezentálni egyes dalaikban vagy dalcsokraiban (elég csak visszamenni a kilencvenes évek elejéig, onnantól pedig felsorakoztatni mindenkit a Burzumtól a Carpathian Foresten és az Enslaveden át a Xasthurig, Wolves In The Throne Roomig és az idén új anyaggal jelentkezett Krallice-ig), függetlenül attól, hogy a Deafheaven hangulatteremtő ereje mennyiben tud valóban hatni egy konzervatívabb fülpárra. Ebben az esetben pedig be kell érnünk azzal a megállapítással, hogy a Deafheaven nem feltétlenül sznobizmus vagy elítélés áldozata azokban a körökben, ahol nem feltétlenül emelik piedesztálra: csupán arról van szó, hogy mindaz az újdonságérték, amit a Deafheaven egységesít, korábban már máshol is felbukkant, ha nem is ilyen minőségben, de azonos elánnal, azonos kicsengéssel.

A Deafheaven azonban kétségkívül méltó arra, hogy ennek a hullámnak az éllovasaként legyen számon tartva, még úgy is, hogy adott esetben a francia vonal több szenvedéllyel és több fájdalommal kecsegtet. Persze az is lehet, hogy csak az európai beszél belőlem, mindenesetre úgy gondolom, hogy a próféta szerepköre ha megérdemelt is, valahol előre jelzi azt, hogy ebből ilyen formában már nem feltétlenül sok van hátra, mert a határok kezdenek egyre közelebb érni egymáshoz, az összhatás pedig végképp összemosódik annyira ebben az egyre több progresszív igénnyel kiálló szubzsánerben, hogy a black metal jelzőjét el is hagyhassuk, és meghagyjuk azt a hagyománytisztelő, vagy a hagyományból kiindulva a meglévő műfaji keretek között újítani óhajtó zenekaroknak. Aztán ne legyen igazam.

7/10.