Deaf Havana – Fools and Worthless Liars

Ha már a bevezetőben őszinteséget emlegettem, akkor azt is a tudomásotokra kell hoznom, hogy a hihetetlen kiadvány/év rátával hirtelenkedő Deaf Havana korábbi dolgait legfeljebb közepesen éreztem jónak, mivel az Every Time I Die gitártémákat is újrahasznosító emocore nem éppen a zsánerem. Ennek dacára bőven volt potenciál a bandában, hiszen a tiszta vokálokat hozó gitáros, James Veck-Gilodi olyan énekdallamokat biggyesztett néhol az egyes szerzemények megfelelő pontjaira, ami magában hordozta a kiugrás lehetőségét, ehhez pedig a Jonny Craig, illetve Dallas Green tengelyeken értelmezhető énekhang lehetett a siker zálogát jelentő kulcs. Ráadásul már a Meet Me Halfway’-en érezhetőek voltak a folyamatos letisztulás jelei. Ennek megfelelően nem érhetett senkit villámcsapásként az acsarkodásért felelős Ryan Mellor kilépésének híre, ahogy az sem, hogy az új lemez zenei világa közelebb lesz a You Me At Six és társai által fémjelzett vonalhoz, mint mondjuk az A Static Lullabyhoz; tehát a ~core vonal maximum nagyon periférikusan juthatott csak érvényre. Ezt támasztotta alá a 2010 szeptemberében napvilágot látott kislemez, a Smiles All Round is (plusz a két kiszivárogtatott demo, illetve a koncerteken játszott friss szerzemények), amihez egy When I Come Around falusi verziójának is nevezhető klip is készült, habár maga a dal végül nem került fel a lemezre.

Sokan adtak hangot annak a vélelemnek, hogy Ryan nélkül egyenes az út a süllyesztőbe, azonban ezek az álláspontok nélkülözték azt a felismerést, hogy Veck-Gilodi egészen kivételes adottságok felett diszponál dalírás terén. A Fools and Worthless Liarst hallgatva erőteljesen kiütközik, hogy a korábbi szűkebb mozgástér eliminálása még jót is tett a srácoknak, hiszen ily módon James maximális kibontakozása elől minden akadály elhárult, aki a komplett őszinteség érzetét keltve, fantasztikus szenvedéllyel énekel minden egyes sort. Természetes következményként így nyomtalanul elhagyták a durva vokálokat, ahogy azt például a hasonló énektémákkal operáló Proceed is meglépte bő egy éve (és milyen jól tették), plusz – és ez talán kevésbé volt detektálható előzetesen – zeneileg maradéktalanul elszakadtak a kezdeti vonaltól. Zéró ETID hatás, szinte kizárólag lecsupaszított alternatív/modern rock panelek némi (pop)-punkos lendülettel megspékelve, ami sok tekintetben emlékeztet például a Young Guns által belőtt irányra. Ezzel ugyan egy éppen kulmináló trendhullámra sikerült felfeküdni, azonban szó sincs egynyári tingli-tangliról. A váltás mesterkéltségtől való mentességét jelzi az albumot nyitó, enyhén a Death Cab For Cutie-ra hajazó The Past Six Years is (nem egy tipikus felütés), ami méltóképp tesz pontot a múltra, hogy aztán a Youth In Retrospect új időknek új dalaival törjön be a hallójáratokba, de nem kell, hogy füleinkbe forró ólmot öntsenek, hiszen egészen magával ragadó, amit a korongon hallhatunk. Az I Will Try például a Kids In The Way fogósságát idézi; az utána következő Little White Lies (árulkodó munkanevén Pop) pedig úgy szippantja be az embert, mint a csúcson lévő Anberlin – csak a Never Take Friendship’-en nem volt egy ennyire fülbemászó kórus sem, amiről azt gondolnád, hogy már nem is lehetne jobb, de aztán a végén érkezik vendégként az elbűvölő Portia Conn, és meghasadnak a szívek. Nem tartanám egyébiránt elvetendő gondolatnak a dekoratív kisasszony sűrűbben előforduló foglalkoztatását sem a jövőben.

Már ennyiből érezhető, hogy mi az oka a Smiles’ kimaradásának, illetve annak, hogy a kiválasztásra került három kislemez közül (a The Dangerous Summerre emlékeztető I’m a Bore, Mostly kivételével) kettő is csak a lemez második felében található – és ezek közt (még) nincs ott a Little White Lies! Legutóbb éppen a Leecheshez készült klip, ami két okból is külön kiemelendő. Egyrészt a cd talán legslágeresebb darabja, másrészt jelen cikknek is ad némi aktualitást, hiszen március 4-én jelent meg azonos címmel a Deaf Havana legújabb EP-e – csak, hogy maradjon a Man Overboardot megszégyenítő tempó. Temérdek újdonságot ugyan nem tartalmaz; a R’n’Bullshit című B-oldalas szerzeményen kívül csupán egy-egy remix, illetve akusztikus verzió találhatók rajta.

Összességében azt gondolom, prímán és zökkenőmentesen álltak át a srácok az új vonalra (ehhez érdemben sokat adhatott hozzá az Emarosa oldalán lezavart turné), amit nem minősíthet a mellettük felsorakozó, hasonszőrű kompániák garmadája – egész egyszerűen azért, mert a Deaf Havana csuklóból jobb például a We Are the Oceantől vagy bármelyik egykaptafás produkciótól. Ezt erősíti – a fentiek mellett – a szövegek kifejező volta is, amelyek úgy adnak őszinte leírást egy átlagos fiatal lelki, alkohol és egyéb problémáiról, hogy közben nem lesznek közhelyesek vagy modorosak. Szó, mi szó, nem sok gyenge pont akad a lemezen, talán csak az eredetiség hiányát róhatnánk fel nekik, de azt meg ugye nem érdemes. Elfogultság gyanúja okán pedig én sem kerülhetek elítélhetőségi kontextusba, ugyanis a tavalyi évértékelésemből kimaradt a FAWL, amiért így utólag is előveszem az „ásd el magad” felszerelést…

9/10