Dead End Path – Blind Faith

Ugyanis amíg a 2009-es demó négy dala egy valóban motivált és szenvedélyes, a NYHC lehetőségeinek szinte teljes ismeretében levő bandát tükrözött – sőt, egy dal erejéig Alex Russin is felbukkant a Cold Worldből, mert a helyi összetartás kötelez –, addig a 2010-es EP, a Death Walks Beside Us már lerántotta a leplet a Dead End Path valódi arcáról, és arról, hogy a Breakdown által megcélzott, személyes tartalmú dalszövegekben is vannak kevésbé kiaknázott területek. Uriah Thomas ugyanis úgy nőtt fel, hogy nem ismerhette a saját apját, és az ezzel kapcsolatos érzéseinek pozitív és negatív kicsengését egyaránt dalszövegekben írta ki magából, megküzdve saját magával, saját fájdalmával és mindennapi küzdelmeivel. A kitörési vágy feszültsége (ami ugyanezen téma kapcsán a 2009-es anyagon is megjelent az Only Begotten Son formájában), valamint a felnövés élménye módszeresen átlengte mind az öt szerzeményt, ezzel is biztosítva azt a sötét hangulatot, ami a feloldás élményéből épp annyira lett pozitív és reménykeltő, amennyire a lélek legmélyebb bugyraiba invitálta a hallgatóságot. Ennél a pontnál, ilyen szociális háttér mellett pedig módszeresen átértékelődik a normalitás kérdése is, és épp ezt igazolja a Blind Faith is, amely hasonló felfogásban, egy koncepciózus felépítés mellett taglalja és járja körbe ember és hit kérdését, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Persze a témaválasztás szkeptikus szemszögből nem a legeredetibb, ám épp Uriah saját tapasztalatai, szubjektív és reális véleményformálása teszi azzá, hiszen vallás és hit különválasztásával épp annyira motiváló és fájdalmasan realista az emberi kiszolgáltatottság (a címadás jegyében vak) kérdéskörét tekintve, amennyire elítéli a bigottságot és a manipulációt, mivel a feltétlen hit és bizalom épp annyira kétesélyes, amennyire ezt a kiadvány is bemutatja. A dalszövegek fontossága pedig épp annyira kulcskérdés ebben a műfajban, mint a zenei alapok minősége, márpedig a Dead End Path ismét lépett egy szintet, hiszen amellett, hogy a koncepció buktatóit gondosan kikerülte, még az egyes riffek tekintetében is megfigyelhetünk egy olyan következetes fejlődést, ami sokkal karakteresebb, brutálisabb összhatást kölcsönöz a lemeznek, mint ahogy már megszokhattuk.

A thrash metalban és crossoverben meghúzódó gyökerek ugyanis kitágultak egy új elemmel, ez pedig a schuldineri riffelés: persze itt nem a Death legmeredekebb virgáira és szólóira kell gondolni, hanem azokra a szaggatott és szigorúan lépegető riffekre, valamint az azokat követő közbevetett szólótémákra, amelyek többek között a Symbolic verzéit, dalszerkezeteit is irányították. Ez pedig nagyban formálja a Blind Faith összhatását, már csak azért is, mert az emberi természet és létezésünk hagyományai Chuck dalszövegeiben is kellő teret kaptak. Persze ennyiben nem merül ki a hatások kivesézése: Uriah öblös orgánuma olykor megenged egy-egy olyan dallamot is, amely George Hirsch-nek, a Blacklisted frontemberének is jól állna (ilyen a Cathedral Bones beteges refrénje), többnyire pedig azt a szigorú szóköpködést hozza, ami a kilencvenes évek valamennyi zenekarát képes volt formálni. A dalok, amelyek a Title Fight próbatermében nyerték el végleges formájukat (sőt, az énekes/gitáros Jamie is szívesen beugrik gitározni a bandába egy-egy koncert erejéig, ha épp ideje engedi), Will Jip bábáskodása mellett kerültek rögzítésre, aki a Title Fightból, a Mother Of Mercyből és a nemrég bemutatott War Hungryból is kihozta a lehető legtöbbet, így talán az ő közbenjárása is tetten érhető azáltal, hogy a Dead End Path megtalálta saját hangzását abban, hogy jóvoltukból a metalos hardcore immáron maradéktalanul kompetensnek bizonyul a schuldineri érzékenységgel és zenei motivációkkal, természetesen a hardcore korlátai között. Mert a lemez teljes egységében van alárendelve ennek a karakternek, belőve a lehető legelőnyösebb arányt a múlt tradíciói és a jelen innovációja között: ezért pedig egy-egy dalt is vétek lenne kiemelni, ugyanis a Blind Faith egységében ad maradéktalan élményt.

Ezzel pedig a Dead End Path birtokolja eddig a színtér talán legnagyobb idei meglepetését, mert az ugyan kétségtelen volt, hogy a zenekar töretlen fejlődése egy emlékezetes dalcsokorral hálálja meg a közönség figyelmét és a kiadó bizalmát, de szerintem titkon senki sem gondolhatta, hogy valóban ennyire jó lesz a Kenny Fontaine (Free Spirit, Step Forward) borítójával felvértezett, továbbra is ingyenesen letölthető Blind Faith. Márpedig a dalcsokor jó eséllyel pályázik arra, hogy helyet kapjon az év legfontosabb 10 anyaga között, és így nem csak azért örömteli, hogy a banda a Foundation oldalán látogat majd Budapestre, mert 2009-ben eleve az ő vendégükként adták első koncertjüket is, hanem azért is, mert zárójelben azt is meg merném jegyezni, hogy titkon talán jobban is fog működni élőben a Wilkes-Barre-i srácok programja, én legalábbis egyre inkább arra hajlok, hogy jobban várom őket, mint a Bridge Nine üdvöskéit.

8,5/10.