Crowbar – Sever the Wicked Hand

Pályafutások leginkább egy brutálisan kövér és szőrös, horizontális egyenesként rajzolható fel (bocs a képzavar miatt), vagyis mindvégig egyformán magas színvonalon teljesítettek, és az albumaik is rendszerint egységesen vaskos stílusban fogantak. Persze nem a totális egyhangúság jellemzi a Crowbar diszkográfiát, sőt szerintem minden fanatikusuk ki tudja emelni a saját kedvencét belőle, jómagam a névnélküli (1993-as) albumot, valamint az öt évvel későbbi Odd Fellows Restet preferálom a leginkább (az elsőként említett anyagon található szerintem minden idők legnagyobb Crowbar slágere, az All I Had (I Gave)). Az új albumot hosszú csend előzte meg: legutoljára 2005-ben jelentkeztek egy szintén nagyon király lemezzel (Lifesblood for the Downtrodden), ezt követően azonban a banda lelke, Kirk Windstein úgy tűnt, hogy inkább más projektek felé kacsingat. Az újjáélesztett Downnal elkészítette a hármas korongot, valamint a Hatebreed Jamey-jével megalakította a Kingdom of Sorrowt. Végül azonban idén februárban ismét az anyazenekar nevével ellátott hanghordozó látott napvilágot, a kérdés már csak az volt, hogy megérte-e hat évet várni rá?

A válasz: igen is, meg nem is. Amiért szerintem igen, az nemes egyszerűséggel az, hogy ősi (tehát vigyázat, nem az atmoszférikus, post-metallal flörtölő) formájában, ilyen szintű hitelességgel kevesen képesek játszani ezt a zenét rajtuk kívül: a Black Sabbath alapú riffek ma is lassan, méltóságteljesen törnek elő Kirk, és a Kingdom of Sorrowból átigazolt Matthew Brunson hangszereiből, míg máshol egészen keménykötésű old school hardcore tempók bukkannak fel (például címadó szám első felében). Az összhatás pedig továbbra is tipikus Crowbar, mondhatni pont olyan, mint „a régi szép időkben”. Ez azonban a lemez egyik legfőbb hátrányát is jelenti egyben: nem képes túl sokat hozzátenni az eddig lerakott, sziklaszilárd alapokhoz, inkább csak megismétli azokat. Kiemelkedően jó tételek ezúttal is vannak azért, de összességében mintha némileg kevesebb lenne belőlük, mint korábban. A legnagyobb szám az ötödikként elhangzó Cemetery Angels, amire egy hót egyszerű klip is készült. Ebben 2:20 körül egy irgalmatlan betonozás veszi kezdetét, ami koncerten egészen biztos hatalmasat üt. Szintén nagyon ott van az ezt követő, tradicionálisabb As I Become One, vagy a rendkívül szomorú hangulatú Echo an Eternity („A ray of light to save this dying world”). A lemez közepén található zongorával megtámogatott instrumentális tétel, az A Farewell to Misery szintén nagyon hangulatos. Szövegileg amúgy szinte minden szám az élet és a halál, a sötét és a fény kettőséhez kapcsolódik.

Összességében jól sikerült a Sever the Wicked Hand, bár első hallgatásokkor a banda korábbi műveihez mérten leginkább egy roppant mód korrekt iparosmunka hatását keltette. Azonban minél többet hallgatja az ember, annál inkább előjön, hogy most is nagyon jók a témák. Az elkötelezettség pedig süt a dalokból, ami a metal zene jelenlegi állását elnézve nagy érdem. Aki a zenekar híve, az szerintem már velem egyetemben többször meghallgatta a korongot, aki azonban nem ismerné még a Crowbart, az inkább a bevezetőben említett két lemezzel kezdje előbb, mert azok bizony veretes sludge klasszikusok.

7/10