Crime in Stereo – I Was Trying to Describe You to Someone

Talán egyik Crime In Stereo (továbbiakban CIS) lemezt se hallgattam meg annyiszor, mint az újat. Talán az összes Crime In Stereo lemez jobban tetszett, mint az új. Bár ez a két mondat látszólag nem nagyon fér meg egymás mellett, de ha hozzáteszem, hogy ijesztően sokat próbálkoztam az I Was Trying to Describe You to Someone-nal (továbbiakban: ’Someone), talán érthető a sok hallgatás. Volt már pár olyan album, amivel rengeteget küzdöttem, hiszen anno a Poison the Well-től a Versions, vagy a Converge You Fail Me-je sem adták magukat könnyen, de mindkettőnél volt egy olyan pillanat, mikor felbukkant a villanykörte, és át tudtam magam adni a daloknak. Persze ért már ilyen téren kudarc is (pl. a tavalyi Thrice), szóval 0 vagy 1 alapon működik ez a dolog, de a ’Someone bebizonyította, hogy vannak törtszámok is.

Mivel nem 2007-et írunk, így különösebben nem térnék ki a CIS nagy váltására, hiszen az első két nagylemez régisulis, dallamos hardcore-jában egyszer csak megjelent a szintén Long Islandben székelő Brand New hangvétele. Persze az Is Deaddel még semmi gond nem volt, pont olyan remekül emészthető, kissé érettebb, sötétebb anyag lett, mint Lacey-ék aktuális lemeze, sőt, még jól is állt nekik az a vonal, csak hát ki gondolta volna, hogy a mindkét zenekarnál producerkedő Mike Sapone a CIS-ben kvázi hatodik tagként funkcionál: amikor a Brand New váltott, váltottak Dunne-ék is, és 2010-ben ott kötöttünk ki, hogy a fiúk negyedik, elképesztően ronda borítóval megáldott nagylemezét egy szigorúbb kritikus nyugodtan nevezhette Daisy b-oldalnak. A műfaji váltások nyilvánvalóak: a hardcore itt már nem jelenik meg, sokkal inkább egy nagyon fura, picit talán poszt-hardcore-os, grunge-os indie rockról beszélhetünk, ami egy az egyben idézi meg azt, ami tavaly a Brand New-ból lett, néha még az amúgy az eddigieknél változatosabb énekhang is megtévesztő tud lenni. Gyakran elfojtott, néhol torzított vokál, zajos megszólalás, indie-s slágeresség (Not Dead, Type One), és még megkapjuk a halk, szinte suttogós balladát is a Dark Island City-vel. Ezek a dalok nagyon tudatosan váltják egymást, egy sokoldalú, mégis egységes összképet eredményezve, a két legfogósabb dal például ügyesen fogja közre a DIC-Young kettősét, ahogy a záró I Cannot Answer You Tonight is tökéletes zárása az albumnak, és úgy általában minden dalon érződik, hogy nagyon rutinos zenészek írták őket, akik meglepően sokat tudnak az indie rockról – csak épp egy másik zenekar indie rock értelmezéséről.

Izgalmas, és a kísérteties Daisy-hasonlóság ellenére sem egy kiszámítható lemez a ’Someone, nem kapunk annyi zajt tőlük, mint szomszédaiktól, és az összhatás sem tud annyira a falhoz szegezni, nincs meg az az érzés, mint a Noro utolsó hangjainál. Azt viszont így is elmondhatjuk, hogy ez a korong is magán hordozza a „felnőttség” összes előnyét és hátrányát, tapasztalat és átgondoltság szemez a mérleg másik oldalán ülő szikársággal, és a játékosság hiányával. Egyszerre volt várt, és váratlan húzás ez Hallbertéktől: vártuk, hiszen már az Is Dead is a Brand New-t követte, és meglepett minket, hiszen a CIS zeneileg azért távolabbról érkezett a mostani vonalhoz, még ha a Selective Wreckage valamennyire össze is kötötte a két stílust. Nem gyulladt tehát ki a villanykörte, de azért erősen pislákolt, mondjuk háromnegyedes értékkel: az egyediség hiánya nem túl szép, de azért nem szabad ezt Daisy b-oldalnak degradálni. Ez inkább a kettes cd.

7.5/10