Continents – Idle Hands

A srácok zeneileg igyekeznek egyébként a lehetőségekhez képest izgalmasnak látszani, hiszen egész sokféle elemet felvonultatnak a számaikon belül, ami helyenként kissé eklektikus képet is mutat. A hardcore/metal alaphoz hatásos breakdownok társulnak, miközben többször elkalandoznak a gitárok a dallamos irányba, de nem kell félteni a brigádot akkor sem, ha némi disszonáns rész, vagy egy kis matekolás kerül terítékre. Mindezek mellett pedig előszeretettel váltogatják a hangulati elemeket számaikon belül, amivel a legtöbbször igencsak kaotikus érzetet sikerül összességében elérniük. Többször is kissé csapongónak és indokolatlannak tűnnek a váltások, egy-egy ötlet nem feltétlenül kerül teljesen kibontásra, ami miatt nem bővelkedik kapaszkodókban az album. A zene dallamos szegmense leginkább a The Ghost Inside / Counterparts zenekarok munkásságát idézni, de sajnos közel sem akkora sikerrel. Az ének a mostanság egyre divatosabb bárdolatlan vonalat részesíti előnyben, nem kevés torzítással megfejelve azt,  ami elég könnyen ellenszenvessé teheti a muzsikát. Mert míg egy Heights esetében az érzelemgazdag és a katarzis szavak jutnak elsőre az ember eszébe, itt a legtöbb esetben a céltalanság és a sablonok pakolgatása a jellemző. Talán pont emiatt is válik kissé idejekorán egysíkúvá a lemez, hiszen a szinte teljesen felesleges intrót követően a klippes címadó tételt meghallgatva lényegében majdnem elmondhatjuk, hogy mindent hallottunk. Ugyanakkor a cseppet Architectsesen indító Pegasus, Pegasus azért lehet az egyik húzónóták egyike, mert a tiszta ének borzasztó sokat dob az egészen, kár, hogy csak ebben az egyetlen dalban hallható csupán. A továbbiakban igazság szerint semmi olyannal nem találkozunk, amit már mások, sokszor és  sokféleképpen ne játszottak volna el, viszont még így sem fullad kínos gyötrődésbe a 37 perces dalfolyam, bár óriási csúcspontokat is hiba lenne keresni. Igazából az energia és a masszív hangzás viszi el a hátán a lemezt, miközben elég erősen kiérződik néhány szintén az Egyesült Királyságban működő banda hatása. Az Architects korai munkássága például többször is visszaköszön érzetre. Hasonló stílusban egyébként a Gideon tavalyi nagylemeze sokkal inkább nevezhető maradandóbb alkotásnak, még ha ott az is kisebb visszalépésnek volt tekinthető az igazán remek bemutatkozás után. Valószínűleg évek múlva nem erről az albumról fogunk beszélgetni, de bemutatkozásnak nem rossz a korong, viszont a továbbiakban ennél többre lesz szükség, ha meg akarja vetni a lábát a csapat a nagyok között.

5.5 / 10