Close Your Eyes – Empty Hands And Heavy Hearts

A Victory amúgy is elég nagy szarban van – lásd a Silverstein lelépése, The Bunny The Bear létezése, vagy az A Day To Remember-per -, így a látens Dagobert bácsi skizofréniában szenvedő kiadó kénytelen kisajtolni minden pénzt a maradék, normális zenekaraiból. A Close Your Eyes tavaly gyorsan betalált a pop-punk/hc pionír zenekarokon nevelkedett emberkéknél, s a Victory látva a kasszáknál – s a kritikusoknál! – való teljesítést, újra stúdióba küldte a zenekart, amely megpróbált az év eseményeit lekövetvén egy markánsabb vonallal előrukkolni. Az, hogy mennyire sikerült nekik, az szerintem elég szubjektív, hiszen számomra sosem képviselt minőséget a banda, ugyanakkor az iNSANE basszerjának, Tóth Bertalannak ők jegyzik az idei év harmadik legjobb lemezét, az Empty Hands And Heavy Heartsal. Így mindenképpen ambivalens érzésekkel vágtam neki a lemez hallgatásának, amely kellemes meglepetést okozott, noha a zenekar megtartotta azon betegségeit, amelyek miatt sosem fogom őket megszeretni.

A „legfülbetűnőbb” változást egyértelműen a hangzásvilág, az atmoszféra új szintre emelt statikusságában hallhatjuk vissza, amely végre elhagyta a We Will Overcome kissé szaggatott, néhol kellemetlenül tompa, s elég arculatmentes mivoltát, s nem mert lapot húzni tizenkilencre. Így alapvetően, amit kapunk az nem differens attól a váztól, ami eddig megvolt, ellenben az agresszív köpenyt felvéve jobban dominál a hardcore címke alatt terjengő zenei megnyilvánulás a lemezen. Hogy erre miért volt szükség? Talán azért, mert a dalok között fellépő kohézió így markánsabban tud fellépni, s mivel a dallamos hardcore-t egyrészt mindig a lendület szenvedélye tartotta életben, így erőlködés és mindenféle izzadtságszag nélkül tudnak erőt megjeleníteni a dalokban. Ezzel természetesen a hardcore punk stílusjegyek árnyaltsága is beúszik a képbe, így ne felejtsük el a műfaj évezred eleji vonulatának törvényeit, különösképpen a Rise Against panelesített örökségét. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy a keresztséget fogadó zenekar kénytelen volt az azonosulást némi kompromisszummal véghezvinni, így eltűnt Shane és Sonny dualizálása, s a vokálok Shane torkára központosultak, ezzel felkarolva a hardcore ordítások és a tiszták precíz vegyítését. Ez az a pont, amely véleményem szerint jobban működött az ezelőtti lemezen – noha a kórusok itt is eléggé ütnek -, hiszen az ott kikevert változatosság egy sarokpontja lenne az Empty Hands And Empty Heartsnak, ehelyett az egyszerűsítés jegyében – s a (koncert)himnuszok kovácsolása közben – elfelejtették mitől is döglött az, amit eddig csináltak. Apropó egyszerűsítés. A srácok igyekeztek minél inkább a dallamvilág nyújtására koncentrálni, s azokat a gitárfutamok szemlátomást egyszerűsített vázára elhelyezni. Ennek az lett a következménye, hogy a szaggatást, néhol bizony breakdownokban sem szerénykedő zenei közeget, inkább a sebességre – no igen, a ritmusok variálására nem lehet panaszunk – és a melódiák leszívására cserélték, így létrehozva egy áradó folytonosságot, ami valljuk be nem minden esetben volt fontos. Hiszen így teret adhattak annak a veszélynek, hogy teletömik az egészet töltelék dalokkal, ami sajnos be is következett. Vannak kiemelkedő pillanatok, amelyek ragadnak ahogy azt kell (pl.: Empty Hands, Valleys, Paper Thin), de ezeket felsorakozva követik a töltelék-maszlag dalok, amelyek hordoznak üzenetet, de zeneileg nagyon önismétlővé válnak, s ez bizony az egyszerűsítés velejárója. A témák variálása nem jön ki jól a helyzetből, több esetben is újrajátszódnak a riffek, különösen a verzék alatt. Emiatt voltam a legszomorúbb, így aki egy hangyányival jobban kimért közegre vágyik, annak az első lemez sokkal jobban ajánlott.

Azt hiszem emiatt leszögezhető az, hogy ahogy a bevetőben is említettem, nagyon ambivalensen lehet megítélni a zenekart, valamint az álltaluk asztalra tett zenei megnyilvánulást. Rengeteg potenciál lakozott a dologban, de valahogy mégsem akar működni teljes fokozaton, s ennek az oka a monotonitás. Amin nagyon könnyű lenne változtatni, ha a srácok egy kicsit elmennének egy még dallamosabb irányba, esetleg egy kis technikát kölcsönöznének az összképbe, mondjuk a Heartsoundstól, hogy megmaradjunk a punknál. Remélem a srácok a következő lemezükkel – amely remélem két éven belül nem fog megjelenni, de még csak hír sem fog érkezni róla – már leküzdik ezt a gyermekbetegséget, s a két lemez kombinációjával próbálnak meg majd valami korrektet alkotni.

6,5/10