2012. augusztus 28.
Tracklist:
1. Birth of the Economic Hit Man
2. Sharp Practice
3. Suitcase (km. Rachel Minton a Zolof The Rock And Roll Destroyerből)
4. The Lottery (km. Geoff Rickly a Thursday-ből)
5. My Only Friend
6. Phantasmagoria
7. Think of Me When They Sound
8. Brother Song
9. Bird Sounds
10. Blood from a Stone
11. I'll Find a Way
A két évvel ezelőtti Blue Sky Noise relatíve nagy változás volt a Circa Survive számára: távoztak az Equal Visiontől, hogy leszerződhessenek a nagyok közé tartozó Atlantic-hez, illetve Brian McTernan helyett egy másik legendás producernek, David Bottrillnek adták a gyeplőt. Ugyan a lemez sikeres lett, ám a Violent Waves megint egy új fejezet lett az életükben, hiszen ezúttal nem volt se producerük, se kiadójuk, ráadásul sosem jártak még ilyen közel az egyórás játékidőhöz. Egy dolog azért nem változott: a debütáló Juturnát ezzel sem sikerült túlszárnyalniuk, de ennyi év távlatában ez talán nem is céljuk, az albumnak azonban mégis nagy tétje van, hiszen ha valamikor, akkor most biztosan elmondhatják, hogy a lemezen kizárólag az ő elképzeléseik valósultak meg. A kérdés tehát: kell-e segítő kéz Anthony Greenéknek?
Az egy hét alatt felvett anyag egyik nagy hibájáról már szó is esett: 2005-ben is kellett egy negyedórás záródal ahhoz, hogy 52 perc legyen a lemezük, idén viszont a nettó köridejük is több ennél, márpedig jelen formájukban ez bőven sok nekik, amit még azzal is tetőznek, hogy egy hétperces dallal nyitnak. Ez már azért is probléma, mert a Circa Survive-ot ugye egy-egy dal erejéig is kihívásszámba megy hallgatni Anthony Green sajátos hangszíne miatt, és negyedik nekifutásra sem újítottak be még egy énekest, vagy legalább egy mikrofont valamelyik zenésznek. Így hiába a két közreműködő (Geoff Rickly száma még biztos megvolt Colinnak 2002-ből), ezúttal is elmondható a zenei újságírás egyik nagy kliséje: aki eddig sem szerette őket, az ezzel a lemezzel sem fogja megkedvelni a csapatot. Jelen sorok írója ugyan fejhangú nyávogásnak találja Green stílusát, de mivel ebben a mezőnyben egymást érik a borotvált hangszálak (Tides of Man, Closure in Moscow, Pierce the Veil, Chiodos, stb.), így ez bőven elnézhető a szólóban amúgy dögunalmas énekesnek – nélküle szinte elképzelhetetlen, hogy a Circa Survive működjön, olyan ez, mint az Emarosa vagy a Protest the Hero. Az viszont már nem legyintésnyi probléma, hogy a csapatra jellemző kreatív dinamizmus mellett adagokban, vagy ha úgy tetszik, hullámokban megbújik az unalom, az önismétlés és legrosszabbként az alibizés, ami igen komoly gond akkor, ha egy csapat progresszív/indie rockzenében utazik. A túlélhető kezdés utáni négy dal ennek ellenére egy remek lemezt ígér, és ez meg is valósult volna, ha egy „csupán” 35 perces album után tükörbe tudtak volna nézni. Mivel ez nem volt opció, mert ugye ők a Circa Survive, így aztán összehazudtak még húsz percet és legalább három, de inkább négy számot: a nyitó dal mellett a Phantasmagoriával kezdődő hármastól kell megszabadítani a playlistet, és akkor tényleg jó album lesz a Violent Waves-ből. A pontozandó változatról ez viszont nem mondható el: hiányzik belőle a rájuk jellemző pezsgés, az a varázs, ami miatt olyan népszerűek, és így sokkal jobban kitűnik, hogy helyenként milyen élettelen a zenéjük, a válasz tehát a bevezetőben feltett kérdésre egyértelműen az, hogy igen.
6.5/10
