Chunk! No, Captain Chunk! – Pardon My French

A bevezető sorok zord mondanivalója nem alaptalan; az A Day To Remember már önmagában is megfáradt (az új dal is egyfajta „megújulásról” ad tanúbizonyságot), így követőinél mindinkább kilóg a lóláb, hiszen azok a hangzáson túlmenően dalokban egyáltalán nem tudták megközelíteni még a gyengélkedő „pionír” zenekart sem. Pl. többek között jelen cikkünk alanyai, az „európai ADTR-nek” is csúfolt Chunk! No, Captain Chunk! már első lemezével is gyengélkedő másolatként tetszelgett, a három évre érkező folytatás, a Pardon My French pedig ugyan nyilvánvaló progressziót mutat a zenekar életében, a közeg befogadása kifejezetten könnyebb lett, de dalokban még mindig idomulnak a népszerűségben fürdő műfaj közönyéhez. Azonban mielőtt a lehúzás vádja érne: a francia zenekar ténylegesen fejlődött, egyről a kettőre lépett, csak a dalok annyira nem komolyan vehetőek, hogy inkább tűnik hakninak az összkép, mint olyannak, amelynek van mélysége. Pedig a pop punkban ilyen tekintetben rengeteg lehetőség van, gyakori olvasónk ezt pontosan tudja. A Restarttal nyitó lemez már az első körökben bebizonyítja, hogy gitártechnikailag – ugyan a formula jellegzetességeinél maradva – sokkal változatosabb témavezetéseket képes felmutatni, mint a debüt Something For Nothing; Bertrand Poncet vokálteljesítménye az idegesítőből az élvezhető jelző felé fordult, de azt le sem tagadhatja, hogy az átvezetőkben és különösen a hörgésekben Jeremy McKinnon keménykedéseit próbálja követni. A lemez első fele egészen pofás lett, a C!NCC! remekül lavírozik önmaga medrében: paneles, de a hasonszőrű zenekaroktól változatosabb metalcore riffelés, „kecses” breakdownok és kósza melódiák sorakoznak, ráadásul egészen megkülönböztethetőek a dalok egymástól (ez már önmagában meglepő a jelenségtől). A refrének pedig kegyetlenül ragadnak, amit a jobb énektémáknak és Bertrand jobb angoljának tulajdoníthatunk be. Akkor mi is a gond? Az első pár dal után (Progression of Regression a vízválasztó) nagyon elfogynak az ötletek, ráadásul kifejezetten fárasztóvá válnak az ismétlődő elemek (ötlettelen breakdownok, ismétlődő gitártémák), a kórusok és a csordák sem működnek olyan jól, mint az első etapban. A közepes vagy gyengébb dalokat még az olyan „meglepetések” sem tudják orvosolni, mint a kifejezetten karakteridegen So Close and Yet So Far. A remek kezdés után gyors és kitartó minőségi visszaesés pedig keresztet vet a Pardon My French-re, pedig egy remekül nyitó anyagnak bizonyult, de az ADTR és saját árnyékuk bevégeztette a hanganyagot. Ennél pedig valamivel több kellett volna, hogy kitartson a szint a lemez végéig. Mi ezt így kevésnek ítéljük meg a remek fellángolás ellenére is. 5/10