2012. május 23.
Tracklist:
01. Flat Out
02. Get It
03. D
04. Middle Management
05. Kicking Cans
06. Half Empty
07. ...of Cunts and Dykes
08. Valley of Denial
09. Ashes & Wine
10. Legohead
A Chief Rebel Angel sosem arról volt híres, hogy elsietné a dolgait. A projekt ötlete még 2004-ben született, 2007-ben jelent meg az első nagylemez, a Death Rock City, és az idei év hozza csak meg a folyatást. A Death Rock City akkor az év legjobb lemezei közt szerepelt (nem, nem legjobb magyar lemezei közt), és akkoriban be is indult a koncertezés, ami azóta ugyan kicsit alábbhagyott, de az új anyagot akkor is sokan várták azóta is. Viszont a Chief Rebel Angel sosem arról volt híres, hogy kirobbanthatatlanul stabil lett volna a felállás Felföldi Peti és Kiss Barni körül. A korai idők óta 8 ember fordult meg a zenekarban a két fő oszlop körül, most pedig újra Pándi Balázzsal, újra trióban futottak neki a dolognak. A recept bizonyítottan jó, kérdés, hogy fel tud-e nőni az új album, a Black Horn az elvárásokhoz.
Fel. Viszont ez nem teljesen magától értetődő. A lemez először is még a „szokásoshoz” képest is iszonyatosan rövid. Hogy mennyire? Szemléltetésképp itt egy kísérlet csak Önöknek: a cikk pontosan annyi ideig fog íródni, ameddig a lemez tart, számonként tördelve a bekezdéseket. Indul.
Az első hangok alapján jót tett a váltás, jó hogy újra a halálrokk háromfejű zabigyereke játssza a számokat. Méghozzá a felvételen is élőben. És a kezdés egyből igyekszik is megnyugtatni, hogy ha már egyszer rettentő rövid a lemez, nem lesz unatkozás és üresjárat. És ez sikerül is, ha a későbbiekben efelől kétség is merülne fel, az azt jelenti, hogy az utolsó szám utáni hosszan lecsengő gitárhangoknál jársz.
És ami a svung mellett egyből nyilvánvaló a lemez elején, az az, hogy a hangzást megviselte egy kicsit a pihenés, mert függetlenül attól, hogy végeredményben jól szólal meg a dolog, kicsit kiegyensúlyozatlan a keverés, az ének lehetne valamivel hangsúlyosabb, a dob pedig zakatolhatna egy picit kevésbé élesen.
De persze nem erre kell figyelni, a Chief Rebel Angel zenéje egyáltalán nem a gyógyíthatatlan hangmérnök fülének szól. Sáros, füst- és bráhaszagú minden, amit a fekete kürtön játszanak, és ahogyan a kosz, úgy a kapaszkodók is ugyanolyan sűrűséggel vannak ott minden számban, mint a Death Rock Cityn. Vajon színvonalban is?
Számonként talán nem, ez a lemez nem hoz olyan alapvetéseket, mint amilyen pl. a Sour Toe Jive volt az előző nagylemezen, viszont míg ott volt pár helykitöltővé fakult szám, addig itt a színvonal sokkal közelebb áll a konstanshoz.
Azért természetesen itt is vannak kiemelkedő megoldások, mint a D vagy a Valley Of Denial, viszont a többi szám sem esik messze attól a fától, amiről ezek a „slágerek” szakadtak. Koncertre válogatva nem igazán lehet mellényúlni a lemezről, remélhetőleg a zenekar kacifántos helyzetétől függetlenül a közeljövőben sikerül majd tapasztalni ezt valamelyik klubban.
A lemez szeptemberben egészen meglepő módon az elsősorban underground bármi-hopban utazó DDK Recordsnál fog megjelenni, akik többek közt a második Akkezdet Phiai lemezt és a Realistic Crew anyagait is gondozzák.
Hogy a kényszer vagy egy ésszerű kompromisszum eredménye ez a megoldás nem kifejezetten számít, legalábbis a hallgató oldaláról nézve a dolgot biztosan nem. A DDK nyerni fog a nyitottságukat bizonyító lépéssel, a zenekar pedig jól jár azzal, hogy ez a lemez is megjelenhet hanghordozón.
A zenekar facebook oldalán már meghallgató számok alapján nem érdemes félreskatulyázni a lemezt, legyen mindenki türelmes, kifizetődő lesz.
Még akkor is, ha csak bő negyedórányi sörhas- és szakállnövesztő rock ’n roll lesz a jutalom. Mert ha leverni a Death Rock City-t nem is tudja, az új lemez nem is marad alul.
Nyers, direkt és egyszerű a Black Horn is, és ezek erények ebben a műfajban. Az igazán remek számok mellé most nincs kultuszgyártás, és ezt mi sem szeretnénk megtenni. Örülni és kalapot emelni az albumnak viszont igen.
Pontszám: 7.5/10
