Chelsea Grin – My Damnation

És ahogy gyakorlatilag az első hangok meggyőztek arról, hogy itt sem lesz világmegváltás (mondjuk nem is ezt vártam), úgy ez a teljes játékidő hosszán is igaz. Bár nem írtunk az első lemezről, de ha írtunk volna, akkor akár be is másolhatnám ide azt a cikket, mert gyakorlatilag semmi sem változott az első anyaghoz képest. Elenyésző mennyiségű gyors rész (bár a debüthöz képest kicsit lelassultak a dalok) mellé jön pár Through the Eyes of the Deadet idéző dallamosabb gitártéma, melyeket rengeteg breakdown fog közre, ám ettől még mindig a riffek viszik a hátán a lemezt. A kitartásoknál nem kell Emmure-i mennyiségekre gondolni, de valahol még ez is több annál az egészséges és az utóbbi évek gyakorlatára visszamenő aránynál, amit mondjuk a legutóbbi Salt The Wound-lemez be tudott állítani, és akármennyire is híve vagyok a döngölő gitárhangzásnak, egyre többször néztem meg, hogy mikor lesz már vége az adott dalnak.

Pedig a zenei tudás egyértelműen megvan, egy riffben több monumentalitást tudnak összezsúfolni, mint amennyit a Winds of Plague három album alatt sem, de az összhatás mégsem az igazi. Ha egyértelmű hatást kéne felsorolnom, akkor nyílván a Whitechapelt mondanám (Phil Bozeman fel is bukkan a záró dalban): helyenként módszeresen másolják is őket, és ilyenkor azért felötlik bennem, hogy de szép is lenne, ha egy deathcore-lemezről úgy írhatnék, hogy tényleges death metal zenekarok voltak rá hatással, mert amíg eleinte a deathcore a death metal és a hardcore fúziójaként jött létre, addig az újabb bandáknak elég az, hogy lemásolnak pár nagy elődöt vagy már népszerű kortársat, és megpróbálnak jó dalokat írni, de a kettő együtt elég ritkán sikerül. Ez pedig csak azért probléma, mert ezekhez a zenekarokhoz talán nem is feltétlenül jutnak el tulajdon műfajuk gyökerei, ami adott esetben segíthetne saját hangjuk megtalálásában.

A lemezről pedig dalokat nem is feltétlenül szükséges kiemelni, mert a szerzemények túlnyomó többségében ugyanaz történik. Ha esetleg fegyverrel kényszerítenének, akkor az Everlasting Sleepet választanám, de megmagyarázni azt sem tudnám, hogy miért: egyszerűen szimpatikusabb a többi nótánál. Amúgy a körítés módfelett igényes, a hangzás majdnem teljesen tökéletes, talán Alex rekedtesebb üvöltéseibe lehet belekötni, de engem nem zavart különösebben, van nagyobb baj a lemezzel is, és Alexszel is, és nem is érzem tisztemnek mások kinézetét elítélni, de ilyen fültágítókkal vagy vidékre mennék kútgyűrű-kereskedőnek, vagy aerodinamikai teszteknek vetném alá magam, hogy mennyivel jobb a légáramlásom egy hagyományos halandónál.

Azt kell hogy mondjam, hogy ez a lemez nem jó. Nem kérem vissza ezt a 35 percet az életemből, nem perelek be senkit, és nem fogom a porba alázni a bandát, de ennél legközelebb – már ha lesz legközelebb – sokkal több kell, mert ez finoman szólva is csak paneles iparosmunkának nevezhető, amivel nem lenne baj, ha a dalok felül tudnának kerekedni a felhasznált sémákon, ám ez nem történik meg olyan hatásfokon, hogy azt értékelni lehessen. A végén talán annyit jegyeznék meg, hogy tanulság is legyen: ha valakinek deathcore-lemezt támad kedve csinálni, mindenek előtt hallgasson meg egy Suffocation-lemezt, hogy azért legyen egy kis fogalma, hogy mire kéne hasonlítani. Ezzel talán el is lehetne kerülni az egy kaptafára készülő anyagokat.

4/10.