Cancer Bats – Dead Set on Living

Persze lehet mentegetőzni, meg terelni a szavakat, de egészen nyilvánvaló volt 2006-ban, hogy mégis melyik buffalói banda volt a tagok legnagyobb kedvence, és a Birthing the Giant dalai alapján az is hallatszódott, hogy az ETID dalírói tehetségének fele sincs meg a kanadai csapatban. Ezzel persze nem volt nagy gond, hiszen a flannelrockba mártott hardcore punkhoz nem kell diploma, viszont azt ők is tudták, hogy ha már valami nem eredeti, és annyira nem is jó, akkor az, hogy „tahó”, meg az, hogy jól lehet rá fát vágni, nem fogja sokáig megmenteni. A Cancer Bats srácai azonban nagyon okosan úgy döntöttek, hogy apránként visszavesznek a Buckley faktorból, és az egész „vidéki hardcore” stílust megtartva, de azt valamennyire saját elveik szerint értelmezve folytatják, amiből az lett, hogy 2012-re már senki se kezelte őket B-kategóriás Hot Damn! rajongókként, és az egyik legmegbízhatóbb banda lettek a színtéren. A Dead Set on Living hellyel-közzel pont olyan, mint amilyen az előző két albumuk volt, és amilyen feltehetően a következő kettő is lesz: egy rövid távon szórakoztató, energikus korong annyi gyors résszel, hogy beleköpjön a dühödbe, és annyi lassabb tempóval, hogy az egész még hangulatos is legyen (ld. például a Void doomos kezdését). Ugyebár a csúcslemeznek számító Hail Destroyeren szerepelt az Alexisonfire, a Billy Talent és a Rise Against egy-egy tagja is, és az új albumra ismét meghívtak néhány közreműködőt, ám egyedül a Bastards!-ban megjelenő Kate Cooperre figyel fel igazán az ember (pedig a Deathsmarch anno olyan jól sült el, hogy Wade-nek az alapján sokkal jobb helye lett volna ebben a bandában, mint a Gallows-ban).

Az album ezzel együtt is mutatja a kiszámíthatóság jó és rossz oldalát is, olyan, mint a papucsférj: egyfelől áraszt magából egy nyugtató megbízhatóságot, másfélől viszont túl unalmas ahhoz, hogy hosszú távon is lekösse az ember figyelmét. Egy Cancer Bats lemezen mindig van egy-két kiemelkedő dal (itt pl. a záró New World Alliance, ami az első igazán jó, 4 perc feletti számuk), rossz viszont sosincs, mindig el lehet mondani róla, hogy Liam Cormier milyen sokat hozzátesz az összhatáshoz, és sosem hagyja el az 5 és 8 pont közti sávot. Egy Cancer Bats album kapcsán nem fog semmilyen nagyobb pozitív, vagy negatív meglepetés érni, amiben ott van az, hogy nyugodtan lehet várni a következőt, viszont az is, hogy felesleges tőle többhetes fülberagadást, még többért való sóvárgást várni. Ők nem kockáztatnak, nem kívánják megkönnyíteni a kritikus életét bővebb elemeznivalóval, csupán játszák ugyanazt a délies beütésű, dühös hardcore punkot, amiből faraghatnának igazán jó dalokat is, vagy nagyon nagy slágereket is, de ők inkább a koncertjeikbe fektetik az energiát, mintsem a dalírásba – vannak olyan bandák, akiknek mindkettő nagyon megy, de vannak olyanok is, akiknek egyik sem, a CB természetesen ebben is középutas. Albumon megelégszenek azzal, hogy senkinek sem a legnagyobb kedvencei, és cserébe senki sem utálja őket, hiszen tudják, hogy élőben úgyis megnyernek majd mindenkit, és valahol ez egy hatalmas pozitívum a banda mellett. Ismervén saját korlátaikat, ők nem az életed részei akarnak lenni, mint egy jó album, hanem az emlékeid közül akarnak kiemelkedni, mint egy jó koncert. Így aztán esetükben nem is egy lemezkritika az igazán releváns, hanem a holnap érkező koncertbeszámoló.

6.5/10