Cancer Bats – Bears, Mayors, Scraps & Bones

Két éve a Hail Destroyerrel a Cancer Bats tényleg belekóstolt a tutiba: először a Kerrang!, majd szép lassan az egész zenei szaksajtó egy emberként borult le Toronto délies ízekkel és hatalmas groove-okkal felpumpált modern hardcore bandája előtt. Így talán érthető is, hogy a Bears, Mayors, Scraps & Bones című harmadik nagylemez minden korábbinál nagyobb előzetes hírverést kapott. A lemezelőzetes EP különösebb energia-ráfordítást nem igénylő Beastie Boys átirata pedig ha másra nem is, arra mindenképp jó volt, hogy a figyelmet ismét a srácokra irányítsa.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=QrlPuveLAAw

Mindazonáltal a sokadik hallgatás után is amondó vagyok, hogy ez a nagymértékű figyelem nem feltétlenül jogos, mert ahogy a Sabotage kislemezre is felkerült, azóta szintén megfilmesített Scared to Death már előrevetítette, a ’Bears dalai is – ha nem ugyan olyan mértékben, de – ráálltak arra az Achilles-sarkú röppályára, amellyel legutóbb a Maylene And The Sons Of Disaster harmadik lemezén találkozhattunk. Nevezetesen arról van szó, hogy ha egy döntő jelleggel hardcore-os lendületű zenei közegből a dög javára kívánjuk kiszakítani, legalábbis tompítani a valós – és járható – alapzatot adó súlyos és marcona betéteket, akkor az nem lesz kitölthető a szintézis többi elemével, hanem üresen marad, rányomva bélyegét a lemez minőségére is. Elvonatkoztatva a virágnyelvről, arról van szó, hogy a Cancer Bats új dalcsokrában hiába van dög, mégis levegőben lóg az egész, mert a délies témák (legyen szó motoros jellegű pöcslógatásokról, netán balladisztikus merengésről) gyakorlatilag teljesen talajt vesztettek a hardcore-elemek érezhető háttérbe szorításának köszönhetően. Persze közvetett módon valóban találkozunk tényleges dinamizmusra emlékeztető témákkal, ám ez mégis elvész abban a forgatagban, amit a jellegzetes gitárdallamok, valamint Liam minden korábbinál változatosabb, őrültebb hangszíne zár keretbe. Az erőteljes hardcore-elemek pótlása egyébként látszat-sludge és látszat-Mastodon groove-okkal vagy felpörgetésekkel történt meg (ez alól kivétel a We Are The Undead), és bár való igaz, hogy a ’Bears dalai már csak szőr és szag alapján is vonzóak, már az első hallgatások után konstatálhatjuk, hogy a lemez nem lesz annyi ideig vendége a lejátszónknak, mint elődje. Ennek oka pedig nem az újdonság hiányában keresendő, hanem az aránytalan és útkereső eszközhasználatban, amely egy olyan albumot eredményezett, ahol a déli témák önmagukban nem elég – mondjuk ki, bár fájni fog – tökösek, hardcore-düh nélkül pedig képtelenek valós súllyal hatni a hallgatóra. Persze az olyan dalok, mint a vaskos és bunkó riffekkel felvértezett Make Amends, a pimasz gitárokkal bíró Trust No One, vagy a Drive This Stake még így is fémjelzik, mekkora csirkefogókkal is van dolgunk.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=WkfVo-uBzQs

Ám összhatásában ez is kevés ahhoz, hogy a Hail Destroyer erős, megbonthatatlan egysége valós beteljesítésre leljen a ’Bears nótáiban. Ugyanakkor bizakodó vagyok afelől, hogy a következő lemezen a jelenleg még csak szárnybontogató sludge és Mastodon-ihlette betétek valós röppályára kerülnek, mert abból valami nagyon cudar dolog sülhet ki, a korai High On Fire példája után szabadon. Az októberi koncert pedig még így is az év leginkább várt fellépései között van.

10/7.