Burning the Masses – Offspring of Time

Hatalmas lelkesedéssel vártam a folytatást, és bizony nem is kellett csalódnom. Az Offspring of Time egy színes, izgalmas death metal zenekar képét mutatja. akik amellett, hogy szinte teljesen levetkőzték a deathcore stílusra jellemző rossz – azaz mára elcsépeltté vált zenei és arculatbeli – elemeket, igyekeztek elrugaszkodni a death metal kötöttségeitől, és így összehozni valami igazán egyedi hangzást. Természetesen nem világmegváltó egyediségre kell gondolni, továbbra is death metalról van szó, csak ugye amikor olyan világban élünk, ahol már egy kőbuta Chelsea Grin-re is rásüti valaki, hogy hű-de-progresszív (sic!), akkor egy Burning the Masses-album igencsak meg tudja dobogtatni az ember szívét.

Az Offspring of Time tehát egy jó lemez, de megér egy külön misét, hogy miért is az. Egy biztos: senkit se az intróként funkcionáló Hongo fog levenni a lábáról, azonban a levélbombaként arcunkba robbanó Immersed Entity már annál inkább szerethető. Felvezető dallamos témája végigkíséri a szám elejét, és még a kezdő breakdownban is feltűnik, így megbélyegezve az egész albumot, ugyanis ezek a gitárvirgák bárhol febukkanhatnak hallgatás közben. Ezután pedig nincs megállás, a szám egyre csak építkezik, egészen egy hajmetál bandákat meghazudtoló szólóig, aminél az ember fel se tudja nagyon fogni, hogy ez mit keres ilyen zenei közegben, viszont mégis működik. Az ezt követő címadó Offspring of Time csak tovább növeli az album súlyát, amit a Resonance of the Foul kezdő tördelése vág teljes súlyával fejünkhöz. Nagyjából az album felénél futhatunk bele sokak nagy kedvencébe, a Vicarious Wrath-ba, kezdő nagy kipengetéseivel, majd az ezt követő állesésbe, ahol olyan tempót diktálnak a srácok, ami eddig nem egy ember szívét dobogtatta meg. Szerintem nem túlzok, ha azt mondom, ez a zenekar egyik legjobb szerzeménye, megspékelve rengeteg régisulis, főként svédelt death metal témával, valamint az ezeket váltó okoskodásokkal, amit a szám közepe felé egy progos szájízű, építkező téma szakít félbe, ahonnan elég durván térnek vissza.

Az ezt követő hat percben egy két részre bontott tételt kapunk Overseer Fixation címmel, aminek első fele egy kis akusztikus felvezető, ami akár idegnyugtatóként is felfogható, majd az album egyik legsokrétűbb száma következik, az említett agyahagyott szólókkal, egy rövidke country-ízt adó akusztikus kiállással, és egy elég fura hangulattal. Az Eclipse of Autonomy visszatereli a lemezt az eredeti medrébe, azonnal az arcunkba robban. Űrhangulatot idéző nyitószólója, majd 2:46-nál felbukkanó következő remek szóló egy temetőt fest az ember elé, ahonnan rajzanak az élőhalottak. Rég hallottam ilyen mozzanatot zenében, ami ennyire beindítja az ember agyát. A Liar of the Blind Ones egy újabb gyors sodrású, agresszív tétel, a végén egy újabb szájtátós szólóval, míg a The Ubiquitous Pillar egy újabb építkező szám, ami megint csak az album egyik legjobb szólójával teljesedik ki, valamint a szám végét jelentő breakdownnal, amiben Cameron “Big Chocolate” Argon művészúr és instant YouTube-celeb ismét megvillantja orgánumának legmélyebb bugyrait.

A zárótétel előtt kitérnék a művészúrra, mint jelenségre. Big Chocolate jó pár zenekart megjárt, “híres” énekes napjaink színterén, és egy pár egyszemélyes project is köthető a nevéhez, továbbá mostanában dubstep DJ-ként is ügyködik. Eddigi zenei pályafutása során az általam kevésbé favorizált wc hangot adta ki magából, de persze ez nagyon sok mai keménylegénynek bejött, és így kis is alakult a fórumokon és videomegosztókon egy kisebb hype körülötte. Viszont erre az albumra beugró énekesként lett meghívva, és úgy érzem, jócskán moderálta is magát, így nem teszi tönkre az album összképét. Zárójel bezár, és el is érkeztünk az Offspring of Time végére, ami a Burning the Masses esetében mindig valami érdekességgel szolgál, mivel már a Mind Control zárószáma is legendásnak mondható. Nincs ez másképp a Tsar Bomb esetében sem. Kapunk egy szép akusztikus felvezetést, majd egymás után két zseniális szólót, és a végére egy utolsó szőnyegbombázást, ami ezt a remek albumot lezárja.

Úgy gondolom, továbbra is érdemes figyelni a Burning the Masses munkásságát, mert bőven van még az ötösben potenciál, és ha nem fogynak ki a tudatmódosítókból, akkor még több durva szólókkal megáldott albumot kaphatunk, és még nem egy kreatív pillanatot. Hiszen ha belegondolunk, a deathcore-t átvészelni manapság csak megkomolyodással lehet, a Burning the Masses pedig úgy tett le az asztalra egy valóban progresszív elemekkel, valamint nem kevés saját hangulattal telített lemezt, hogy az épp annyira tiszteli tulajdon gyökereit, amennyire képes előre is mutatni.

8.5/10