Brutal Truth – End Time

Nem hiszem, hogy közületek sokan ismernék a Total Fucking Destructiont. Ez az a zenekar, amit Rich Hoak dobos alapított a Brutal Truth feloszlása után. Bár ott van a Venomous Concept is, amiben Kevin Sharp és Dan Lilker is játszanak, én mégis a TFD-t tartom utódzenekarnak, már a stílusuk miatt is. És ami érdekes, hogy miután a Brutal Truth újra összejött, Hoakék voltak azok, akik visszafogottabbak lettek, ami egy zseniális albumot eredményezett idén januárban (Hater). Ez – és az előzetesen kikerült szám (a címadó) – alapján lehetett arra számítani, hogy milyen lesz az új album: olyan mint az előzőek. A hangzástól előre féltem, és amint kiderült, nem alaptalanul. Iszonyatosan halk a gitár, a dob pedig nagyon hangos, amiből az következik, hogy sokáig csodálhatjuk Rich Hoak… nos, felettébb improvizatívnak ható dobolását, de a lényegi részből nem sokat hallunk. Lévén, hogy ez már korábban is volt gond (Sounds of the Animal Kingdom, ugye) ezért én próbáltam gyorsan hozzászokni (úgy ötödik hallgatás után sikerült is), és bizony addigra le is csapódott, hogy egy igen erős anyaggal van dolgunk (valószínűleg a srácoknak is, miközben az albumot írták, de ebbe most ne menjünk bele).

Talán már az előző leírásból is le lehetett szűrni, de nem lehet nem leírni, hogy ez egy szörnyen nehezen emészthető dalcsokor lett. Aki úgy dönt, hogy grindcore-t szeretne hallgatni, az ne az End Time-mal kezdje, mert gyorsan ki fog ábrándulni belőle, hacsak nincs türelme ahhoz, hogy tízszer meghallgassa egymás után. A nyitó Malice, bár elég disszonáns, de mivel eléggé visszafogott a tempója, még a könnyedebb darabok közé tartozik, de a Simple Math-től kezdve nincs megállás, rövidebb megszakításokkal (Warm Embrace of Poverty, Butcher) végig a hipergyors tempók dominálnak. Förtelmes hangzás ide vagy oda, iszonyat erős számok vannak az End Time-on, néhol még a régebbi időket is megidézik (Small Talk), és előre boritékolom, hogy az olyan dalok, mint a Fuck Cancer, a Killing Planet Earth vagy az All Work and No Play hatalmas közönségkedvencek lesznek. Akármennyire is elmebeteg zenét játsszon is a Brutal Truth, ahogy a Total Fucking Destructionnél is, itt is meg tud maradni a józan ész korlátain belül, még ha nagyon is a szélén egyensúlyozva.

Az utolsó két tételről azért még ejtenék pár szót: a Drink Up egy újabb lassabb dal, a Malice-hoz hasonló disszonanciával operál, aztán jön a Control Room 15 perce. Na, ez az, amit nagyon kevesen fognak végighallgatni. A BT-nek már korábban is voltak ilyen húzásai (Perpetual Conversion, és az Ill-Neglect EP-k), de ez most minden túltesz, pedig nagyon egyszerű a recept: Rich Hoak dobszólózik mindenféle statikus zörejekre. Na igen, csak ezt negyed órán (!) keresztül. Sőt, állítólag volt olyan koncert, ahol ezt elő is adta! Én szerencsére vevő vagyok az ilyenekre, úgyhogy egyáltalán nem zavart, meg azért valahol számítottam rá, hogy valamikor jönni kell egy ilyennek is. Halkan azért hozzáteszem, hogy nálam azért még mindig a Sounds of the Animal Kingdom Prey című opusza viszi a pálmát, ami eredetileg csak 2 másodperc, de mivel végtelenítve van (1600-szor megy le állítólag, nem számolok utána) így röpke 21 percesre rúg az időtartama. De én még így is imádom.

Tehát azt kell, hogy mondjam, hogy minden hibája ellenére (amit még nem mondtam: a Control Room nélkül is 40 perc a játékidő, ez borzalmasan sok, még a lassabb számokkal együtt is) egy kifejezetten jó és szerethető albumot adott ki a Brutal Truth, ami egyáltalán nem váltja meg a világot, de ezeknek a rochesteri vén rókáknak már nem is kell, elvégre egyszer, ’92-ben már megtették. Azóta pedig azt csinálják, amit szeretnek, és ennél nem is kell több. Zárszóként csak annyit mondhatok: a Brutal Truth – és természetesen a Total Fucking Destruction – 2011-ben a grindcore két Municipal Waste-je lett. Úgyhogy nyomás bulizni!

8,5/10