2013. január 11.
Tracklist:
01. Exordium
02. I Am Bulletproof
03. New Year's Day
04. F.E.A.R. Transmission 1: Stay Close (km. Will Francis az Aidenből)
05. Wretched and Divine
06. We Don't Belong
07. F.E.A.R. Transmission 2: Trust (km. Will Francis az Aidenből)
08. Devil's Choir
09. Resurrect the Sun
10. Overture
11. Shadows Die
12. Abeyance
13. Days Are Numbered (km. Bert McCracken a The Usedból)
14. Done for You
15. Nobody's Hero
16. Lost It All (km. Juliet Simms az Automatic Loveletterből)
17. F.E.A.R. Transmission 3: As War Fades (km. Will Francis az Aidenből)
18. In the End
19. F.E.A.R. Final Transmission (km. Will Francis az Aidenből)
Műfaj: hard rock
Támpont: Avenged Sevenfold
Hossz: 51:08
Megjelenés: 2013. január 8.
Kiadó: Universal
Webcím: Ugrás a weboldalra
Black Veil Brides témakörben nehéz újat mondani. Adott egy zenekar, akiket iszonyatosan túlliheg a rajongótáboruk, miközben teljesen közepes zenészek - ebben semmi új nincs a hárommillió lájkos Bring Me the Horizonok és Asking Alexandriák korában. Ahogy abban sem, hogy rengetegen pedig pont a körülzsongás miatt utálják őket, amire remek ürügy az, hogy a banda tagjai szeretnek ocsmányul kinézni. Ugye milyen felborult ez az egész? Egy teljesen átlagos banda, amire a reakciók kizárólag a végletek körül mozognak. A zenekarnak persze mindez tökéletes, ráadásul az érdeklődés fenntartására nem a Falling In Reverse-féle, az Asking Alexandria által is kedvelt „csináljunk egy botrányt” módszert választották, hanem egy relatíve nehezebbet: írtak egy tematikus albumot (a rockopera kicsit túlzó elnevezés) .
A Green Day és a My Chemical Romance áldásos tevékenységének (American Idiot és The Black Parade) hála egy ilyen koncepciózus album nem lehet ismeretlen a felnövekvő generációnak, és a Black Veil Brides nem is kívánja a hallgatókat elődjeinél komolyabb tartalommal, üzenettel, vagy karakterrel terhelni (lázadók, elnyomó rendszer, kb. annyira mélyen kidolgozva, mint az Attack Attack! klipben), csak kellett valami olyan, amivel a rebellis tinédzserek foglalkozni tudnak, mikor a dalok szavatossága lejár. Mert le fog, hiszen hiába producelte őket John Feldmann, és hiába ez a legjobb lemezük, továbbra is csak közepes slágerekben böfögik vissza a hard rock utóbbi húsz évének rádióképesített örökségét. Nem csinálják rosszul, ami részben az énekes srác érdeme, de azért ez továbbra is csak arra elég, hogy bármikor nyertesként jöjjenek ki pl. a Falling In Reverse-szel történő összehasonlításból, illetve hogy elérjék azt (a vártnál könnyebben), hogy végig tudja hallgatni olyan is, aki már kinőtt a lázadó korszakából (vagy épp nem akarna Andy Biersackkel huncutkodni). Bizonyos szempontból tehát pozitív a Wretched and Divine összképe, hiszen élvezhető, ráadásul egy fejlődő zenekar képét mutatja, akik ha kicsit túl komolyan is veszik a körítést (a filmforgatás azért túlzás egy ilyen gagyi és felületes világhoz), inkább szentimentalizmussal, mintsem kamu rocksztársággal (ugye kedves Danny Worsnop?) próbálják meg eladni legújabb dalaikat. A gond akkor kezdődik, ha a „metalcore-ból hard rock + nevetséges imidzs” summárum kapcsán eszünkbe jut az Eighteen Visions vagy az Avenged Sevenfold neve, akik sokkal többet hoztak ki a témából mind a slágerek számát, mind az élvezhetőség felezési idejét tekintetve (Obsession és City of Evil), arról nem is beszélve, hogy a BVB gitárospárosa többször is olyan szólókat hozott össze az új albumon, mint egy alvó Synsyter Gates. Ez persze nem vonja meg a dicséret és a közepes feletti pontszám jogát a bandától, csak jelzi, hogy bőven van még terük a fejlődésre. 6/10
