2012. szeptember 7.
Tracklist:
01. Pilori (2:27)
02. There is Only One Chair in this Room (2:16)
03. Cages (1:02)
04. Guillotine (1:43)
05. Walter Freeman (3:23)
06. Last Last Chance (2:34)
07. You, Me and the Violence (2:59)
08. Grey Hair (1:23)
09. Cold War Everyday (1:08)
10. The Illusionist (1:50)
11. Police & Thieves (2:03)
12. Lovers Have Their Say (12:42)
A Deathwish Inc. minden évtizedben mintegy saját belső vezérfonalként egy-egy hangzást próbál előtérbe helyezni, amellyel egyszerre szerveződik újra a kiadó arculata, miközben több fiatal hangnak is megadatik a nemzetközi bemutatkozás lehetősége. És ami a legutóbb a melodikus hardcore felségterületét illette a kiadónál, az mostantól a screamo piedesztálra emelésében teljesedik ki – ám balgaság lenne a kettőt elválasztani egymástól, hiszen a szoros átfedések között a legtermészetesebb így is az elemi szenvedély megléte. Márpedig a francia Birds In Row rég várt bemutatkozó nagylemeze csak és kizárólag ebből áll.
Ha direkt összekapcsolást kéne keresni, talán a Life Long Tragedy utolsó nagylemeze a legmegfelelőbb kapocs ahhoz, hogy egy olyan skála rajzolódjon ki előttünk, melynek egyik végpontján a Modern Life Is War, a másikén pedig a Touché Amoré áll. Egyszerűen az elmúlt öt évben egy új érzelmességre mutatkozott igény – azzal, hogy egy újabb generációváltás is bekövetkezett mind a közönség, mind a zenekarok részéről –, amely a korábban kiforrott hardcore-paneleken túl az európai (és főképp a francia) screamóhoz, a post-rockhoz és megannyi más szubzsánerhez nyúlt. Ezért is tekinthető zseniális húzásnak, hogy az utóbbi másfél évben már a Loma Prieta, a Punch és a Birds In Row képviseli a kiadó számára az új hangzást (nem is beszélve Jeremy Bolmékról), hiszen mindhárom zenekar épp azt a zajos, katartikus, ám mégis ízig-vérig punk hozzáállást közvetíti a zenéjén keresztül, amelybe az előző évtized pionírjai hallhatóan belecsömörlöttek. Így hát valahol épp ott lehet felvenni azt a bizonyos fonalat, ahol le lett téve. Azonban a Birds In Row bemutatkozó nagylemeze minden előzetes elvárást meghalad, mert ha az borítékolható is volt, hogy a Collecteden (pontosabban a korábbi EP-ken) kijelölt irány, amely egyszerre merít screamóból, a hardcore sötétebb oldalából és a klasszikus értelemben vett punkból is, itt fog kiteljesedni, talán senki sem remélhette, hogy a You, Me & the Violence ennyire hatásos, ennyire érzelemgazdag és ennyire megrázó lehet. Úgy érzem, hogy a végeredmény minőségéhez nagyban hozzájárul a banda oldalhajtása, a Hourvari is, amelyben az énekes/gitáros Bart új tapasztalatokat szerezhetett, és ezeket érintőlegesen az anyabandába is visszahozta, gondolva a meg-megcsukló dallamos énektémákra, a hipnotikusan vibráló gitárkiállásokra, vagy épp arra a világsúlyra, amit a semmibe révedő, elcsendesedő betétekkel teremt meg. Ha egyszerűen kéne jellemeznem a végeredményt, egy nyitott gondolkodású, leszállt heréjű, francia Touché Amorét kell elképzelni, amelyben a mindenkori érzelmesség táptalaja nem a hisztizés, hanem az elementáris érzelmi csalódás terápiás jellegű feloldása, hiszen az ebből fakadó fájdalom alapjaiban teremti meg a kiadvány sajátos, semmire sem hasonlító, és maradéktalanul beszippantó atmoszféráját.
Így hát a You, Me & the Violence korántsem az idei év egyik legkönnyebben hallgatható felvétele, viszont az ősz és a tél közeledtével játszi könnyedséggel benn ragadhat sokak lejátszójában. Mert a Birds in Row az év egyik legjobb albumát írta meg saját debütálásával, és biztos vagyok abban, hogy amennyiben a srácok ismét Budapest felé veszik az irányt, legyen bárhol is a koncert, a közönség felének vagy a színpadon, vagy a levegőben lesz a helye, miközben az egyik kezével a szívét fogja, a másikkal meg mutatja azt, hogy mennyire átérzi ezt az egészet. És ez ettől szép.
9/10
