Benighted – Asylum Cave

Viszont a Benighted egy olyan brigád, akik gyakorlatilag a semmiből bukkantak fel, és az ő csillaguk meredeken felfelé ível. Én még a 2006-os Identisick-kel ismertem meg őket, és már az az album is igen bíztató volt, a tempójuk már akkor is észveszejtő volt, és erre tett rá egy lapáttal a rá egy évre érkező Icon, amivel a srácok kiléptek az „ígéret” státuszból, és egy roppant fogós albumot tettek az asztalra. Hogy mi a titkuk? A hipergyors tempó? A szó szerint elmebeteg ének? ez így jól hangzik, de ezeket még így is össze kell gyúrni egy olyan egésszé, ami maradandó nyomot hagy az emberekben, és ez keveseknek sikerül.

Ezeket a francia fiúkat nem igazán lehet hasonlítani senkihez sem. Talán a Hate Eternal vagy a Skinless áll hozzájuk a legközelebb, de annyi helyről merítenek, hogy ez egyáltalán nem tűnik fel. Már az Iconnál is fellelhetőek voltak a szanaszét csavart dalszerkezetek, amik itt is tetten érhetőek, és kitörő örömmel jelentem be, hogy működnek. Mert elsőre, amikor a címadó berobban a rövidke intro után, úgy tűnhet, hogy ez egy iszonyat nehezen emészthető lemez lesz, de nem így van. Jó, nem egy slágergyár, de egy Skinlessnél mindenképp könnyedebb, még így is, hogy gyakorlatilag végig expresszvonat tempóban robog az anyag. És mindemellett nem akar mindenáron übertechnikás lenni, amiért kifejezetten hálás vagyok.

Ha van dal, amit ki kell emelnem, az az Unborn Infected Children, aminek a nyitóriffje szerintem az év gitártémája, és ezt nem érzem könnyelmű kijelentésnek, még így, április végén sem. Egy hatalmas pluszpont jár Julien Truchannak, az énekesnek, aki szerintem a színtér egyik legalulértékeltebb énekese. Ettől függetlenül amit itt művel, az fenomenális. A szövegei itt is az emberi elme sötét oldalával foglalkoznak, amit Julien a saját bőrén is tapasztalhat, ugyanis amikor nem hörög, akkor egy elmegyógyintézetben keresi a kenyerét.

Viszont hogy ne csak pozitívumokról essen szó, meg kell említenem azt is, hogy a lemez hosszú. Túl hosszú. Az Icon 40 perce az még csak-csak elmegy, de 45 perc ebből a zúzdából még nekem is sok, az pedig nem kis érdem. Szerintem az utolsó előtti Lethal Merycism-t simán ki lehetett volna venni, de hát ez maradjon az én problémám. A lényeg az, hogy a Benighted az év egyik legfontosabb death metal albumát készítette el, és szerencsére eljutottunk arra a pontra, hogy nem feltétlenül egy új Nile album jelenti a death metal jövőjét.

9/10