2012. október 23.
Tracklist:
1. Whole
2. Covet
3. Spoiled
4. Pine
5. Bad Apple
6. Breathe
7. Control
8. Black
9. Comfort
10. Wish
A Basement még az előtt kultikus zenekar lett, hogy kiadták volna azt a lemezt, ami igazából azzá tette őket. Ugyan nagyon jó volt a 2010-es, bemutatkozó EP (Songs About the Weather), a tavalyi nagylemezes folytatás pedig egyenesen az év talán legjobb emo albuma volt, de ahogy olyan sokszor (James Deantől Jeff Buckley-ig), úgy esetükben sem a már az asztalra tett dolgoktól váltak kultzenekarrá, hanem attól, amit azok ígértek, amivé a banda válhatott volna. A brit csapat szerencsére volt olyan korrekt, hogy a feloszlás mellett azt is bejelentse, hogy a második lemezt nem nyelte el a próbaterem, a Colourmeinkindness pedig él a ziccerrel: a Wish végére úgy fogjuk bánni a Basement végét, ahogy azt nem is gondoltuk volna korábban.
Ha csak feloszlanak a meglehetősen erős első album után, akkor viszonylag gyorsan elhalkulnak a találgatások, hogy mi lehetett volna belőlük, ám azok a fejtegetések csak megközelíteni tudták volna azt, amit az élet hozott – ez ugye most megint körbeér, és így az ősz fő témája lehet, hogy vajon milyen lett volna a Colourmeinkindness folytatása. Hiszen a borítóján a kilencvenes évek csapnivaló fedlapjait idéző anyag olyan tartalmi változásokat és minőségbeli ugrást hozott az elődjéhez képest, amire bizonyára senki sem számított, főleg nem 15 hónap alatt. Minőségbeli ugrást? Igen, (de még egyszer leírom) pedig már az I Wish I Could Stay Here is egy olyan színvonalú anyag volt, ami gond nélkül szépszámú közönségre lelt úgy, hogy ugye a modern emo anyagok nincsenek túlsztárolva, viszont a tökéletesen kikevert, dinamikus, slágeres és megkapóan fakó hangulatú album igazi Tumblr-kedvenc lett. Ahogy a Title Fight, úgy ők sem ültek sokat a babérjaikon, ráadásul a két zenekart nem csupán a lemezeik mérsékelt hasonlósága köti össze, hanem a kilencvenes évek túláradó imádata is – ez az, ami miatt a Whole-ban hiába ismerünk a hangzás miatt azonnal a Basementre, mégis egy másik csapat köszön vissza a dalokból. A tíz tételben szinte állandóan változik, hogy mennyire hasonlítanak az egy évvel ezelőtti önmagukra, de a végletekig nem mennek el egyik irányba sem, tehát egyik dalnál sincs „lemaradt az előzőről” vagy „rá sem ismerünk” érzés.
Ami viszont van, az egy komplett hommázs-kollázs a kettővel ezelőtti évtizedről, Nirvanától Incubus-ig, Sunny Day Real Estate-től Jimmy Eat Worldig, és az olyan neveket se hanyagoljuk el, mint J Mascis, Thom Yorke, vagy Black Francis. Akinek erről a tíz évről nem az Ace of Base és a Soul Asylum jut az eszébe, hanem a Sugar, a Foo Fighters vagy a Far, az izgatott fülekkel, és fátyolos szemekkel fog nagyokat sóhajtani az olyan tökéletes dalok hallatán, mint a Covet, a Spoiled vagy a Bad Apple. Egészen pazar az, ahogy a kilencvenes évek elejét meghatározó grunge és alternatív rock, valamint a második felére jellemző emo és poszt-hardcore zenekarok közt hidat építenek, és azt a tényt, hogy egy ilyen remek lemezt megíró zenekar nincs többé, ha nem is maradéktalanul, de valamelyest feledtetni képes az, hogy kortárs neveket is kapcsolhatunk ide, gondoljunk csak a Balance & Composure, a Title Fight, a Make Do and Mend vagy a Diamond Youth nevére. Erre van szükség 2012-ben, amikor már állítólag „minden dallam el lett játszva” és „minden össze lett keverve mindennel”: a zenészeknek (és a stúdiókban dolgozóknak is, vesszen a kibaszott sterilitás) szembemenni az idő múlásával, vissza az utolsó biztos mentési pontig, viszont „retro” szöveggel eladott újracímkézés helyett nosztalgiázás közben is kreatívnak maradni. Köszönjük, Basement. 9/10
