Az év poszt-metal albuma? – Kiveséztük a Cult of Luna új alkotását!

Ha poszt-metal, akkor Cult of Luna! – nagyjából ezzel le is lehet zárni minden olyan irányú diskurzust, hogy milyen szintet képvisel ez az 1998-ban alakult svéd banda. Nevük szavatolja a minőséget, mindig is az új utak feltérképezését tartották szem előtt, a változatosságra való törekvés éppúgy az erényeik közé tartozik, mint a csakis rájuk jellemző atmoszférateremtés. Most sem hazudtolták meg önmagukat, egy újabb nagyívű konceptlemezt adtak ki kezeik közül, az érdekesség viszont ezúttal, hogy a Mariner albumot ugyanúgy jegyzi a Brooklynból származó énekesnő, Julie Christmas, mint maga a zenekar, egy rendkívül egyedi kohéziót alkotva ezáltal.

A Cult of Luna három évvel ezelőtti albuma, a Vertikal is egy párját ritkító alkotás volt, az akkori koncepcióra a korát megelőző 1927-es némafilm, a Metropolis nyomta rá bélyegét, ezúttal viszont a banda az ember ismeretlen utáni megismerésének vágyát vette alapul, főként az űrutazást. Saját szavaikkal már a sztori alapból is külön említést érdemel:

A Vertikal végén ott álltunk a rideg, kietlen mechanikus városban és felnéztünk a csillagokra. Elvesztünk a gyönyörűségükben és azt gondoltuk, talán odafent meglelhetjük a választ. Akár a tengerészek indultunk el felfedezni a mérhetetlen mély űrt. Meghazudtolva a fizika törvényeit, fénysebességgel haladva nyomulunk előre, amíg el nem érjük az ismeretlen határait… és továbbmegyünk, majd eltűnünk – ez a mi történetünk.

Ebből következően a zene ugyanolyan súlyos, mégis gyönyörű, rögtön a nyitó A Grater Call egy háromperces hangulati építkezéssel kezd, majd elindulunk utazásunkon. A Mariner a tipikus „egybenhallgatós” album mintapéldája, egyszerűen megbonthatatlan egységet alkot ilyen szempontból, vétek dalokra lebontva ismerkedni vele, ezzel csupán magunkat fosztanánk meg az élménytől, amit ez az alkotás adni tud. Dinamikai szempontból mesterien van felépítve minden pillanata, sem üresjárat, sem öncélúskodás nem érhető tetten, valódi értelmet nyer a konceptalbum fogalma. Julie Christmas hangja szerintem nem feltétlenül fogja meggyőzni maradéktalanul a rajongókat, de az már csak természetes, hogy egy Cult of Luna-lemezt nem lehet kiértékelni csupán néhány hallgatás után, el kell merülni a részletekben is. Ha ezen akadályokat is sikerrel vettük, egy furcsa harmónia egységére bukkanhatunk, az embertelen üvöltések és Julie hangja külön-külön, de egyben is meglepő módon működőképes tud maradni ezen a szinten, sőt, nagyon kevés énekesnő van, aki ekkora palettát le tud fedni hangképzésben – a torokmetszett sikolyoktól az angyali dallamokig (vagy bármiig a kettő között) mindent képes hozni. Ha egy tételt mindenáron ki kéne emelni, akkor az kétségkívül a The Wreck of S.S. Needle lehetne. Olyan szintű érzelmi robbanás van benne, ami a Cult of Luna (valamint az egész stílus) legjobb dalai közé emeli, Julie hangja pedig egyszerűen észbontó, örökre az agyadba ég. Innen pedig már csak sodródunk a hangulattal, a hátralevő két maratoni hosszúságú tétel pedig már a leírhatatlan mélységekbe repítheti a hallgatót. A záró Cygnus című tételre Stanley Kubrick legendás kultfilmje, a 2001: Űrodüsszeia gyakorolt hatást, aki látta, elképzelheti, milyen mélységekbe tudott nyúlni a Mariner, ráadásul sikerrel. Egyedül a hangzáson lehetett volna talán még variálni, de ez mindenkinek legyen már az egyéni problémája.

Aki rászánja a nem épp a mai igényeket kielégítő játékidőt, azt a Cult of Luna egy olyan utazásra invitálja, amihez foghatót nem sok zenekar képes reprodukálni. 10/10