Az elérhetetlennek tűnő tökéletesség nyomában – Black Crown Initiate-lemezkritika

Tracklist:

01. For Red Cloud
02. Sorrowpsalm
03. Again
04. Belie The Machine
05. Selves We Cannot Forget
06. Transmit To Disconnect
07. Matriarch
08. Vicious Lives

Műfaj: progresszív death metal

Támpont: Beyond Creation, The Faceless, Fallujah

Hossz: 51:31

Megjelenés: 2016. július 22.

Kiadó: eOne Music

Webcím: Ugrás a weboldalra

Három évvel ezelőtt a Black Crown Initiate gárdája lényegében a semmiből, toplistás kaliberű meglepetéssel mutatkozott be a progresszív death metal szcénának – a négy számot tartalmazó kislemez hónapok alatt jelentős hype-ot generált, ráadásul nem is alaptalanul. A Song of the Crippled Bull az első perctől az utolsóig egy átgondolt, zseniálisan megírt anyag volt, a rongyosra hallgatását követően pedig óriási elvárásokkal ültünk neki a nagylemez-méretű folytatásnak. A 2014 szeptemberében megjelent The Wreckage of Stars tulajdonképpen mindent tartalmazott, amivel korábban képesek voltak magukhoz láncolni hallójáratainkat, de ez alkalommal a tökéletességhez valami megfoghatatlan, leírhatatlan dolog mégis hiányzott.

Szerencsére ez nem vette el a csapat kedvét a folytatástól, de hogyan is vehette volna; az első nagylemez is remekül sikerült, a fentiekhez hasonló sirámok ellenére is kellemes hallgatnivalóként emlékezhetünk rá. Csupán a zeneileg rendkívül képzett és sokat tapasztalt zenészekben rejlő potenciál kiaknázatlansága miatt szomorkodhattunk, ugyanis benne volt a lemezben, hogy legalább hozza, jobb esetben tovább fokozza az EP zsenialitását. Ezt az enyhe csalódást csaknem teljesen elnyomták a pozitív, lelkes vélemények, a hype-vonat pedig megállíthatatlanul tovább robogott a következő állomásig; most pedig megérkeztünk, üdvözöljük az itt felszálló hallgatókat is! Az üdvözlésük nem is alaptalan, ugyanis ismét azok jártak a legjobban, akik valami furcsa okból kifolyólag, nem hallottak még a zenekarról és ezekkel a számokkal kezdenek neki az ismerkedésnek. Az első nagylemezt még csak az EP árnyékában csipkedtük, most pedig már a The Wreckage of Stars be nem váltott ígéretei is nyomják a lelkünket. A felvezetőben említett tökéletességet most is célba vették, minden adott is volt ahhoz, hogy a Song of the Crippled Bull zsenialitását végre kivetítsék egy teljes korongra, de roppant dühítően, a látótávolságba került célvonal előtt siklott vakvágányra a próbálkozás.

A Selves We Cannot Forgive-re felkerült nyolc tételbe remek ötleteket sűrített a zenekar, az eddigi anyagokra jellemző csapongó váltások is előkerülnek; a nyolchúros gitárok súlyos riffjeit könnyedebb akusztikus betétek követik, de a felénél egyszerűen elfogy a szufla, eltűnik a lendület és marad egy örvénylő egyveleg, aminek se eleje és se vége, mintha a nagy progresszivitásban elfeledkeztek volna a lemezt keretek közé szorító ívességről. Már sokadik alkalommal emlegetjük a bemutatkozó EP-t, de nyoma sincs annak a kikezdhetetlen kohéziónak, ami ott végig jelen volt. A tiszta éneket sokkal gyakrabban merik használni, de szerencsére ez nem igazán megy a korong kárára; James Dorton és Andy Thomas vokálpárbajai jól kiegészítik egymást. Egyébként a csapathoz csatlakozott a The Faceless volt gitárosa is, Wes Hauch hatása azonban egyelőre nem nevezhető kiemelkedőnek. Ha nem várunk tőle csodát, a Selves We Cannot Forgive egy becsületes, gondosan összerakott portéka, embertelen instrumentális készségek demonstrálása mellett, változatos és élvezhető tételekkel. Mégis, ha gondosabban megvizsgáljuk, kissé szürkének és fáradtnak tűnik. Egyszerűen szomorú, hogy hallunk egy rakás kiváló témát, de a végén mégis keserű szájízzel fejezzük be a lemezt. A befogadással való sorozatos próbálkozásokat azért meghálálja, de még így is gyakran ellaposodik a végéhez közeledve, az újabb lejátszáshoz viszont egyáltalán nem biztos, hogy marad kedvünk – főként egy ilyen erőtlen lezárást követően.

A Black Crown Initiate gárdája most sem talált ki az önmaguk állította korlátok közül, és még néhány évig kénytelenek lesznek a bemutatkozó kislemez árnyékában meghúzódni; nem sikerült reprodukálniuk azt a nyers erőt, összetettséget és koherens ívet, ami annak idején beszippantott boldog-boldogtalant. A Selves We Cannot Forgive egy kellemes anyag, remek ötletekkel és érdekes számokkal, de a tételek és a korong szerkezetéből most is hiányzik az a néhány utolsó, egyedi és izgalmas csavar, amelyek igazi klasszikussá avatnák. Pedig a lehetőség ott lakozik bennük, csak rá kellene találniuk végre. 7/10