August Burns Red – Leveler

A pennsylvaniai August Burns Red 2005 óta minden páratlan évben jelentkezett egy nagylemezzel, melyek nagyságáról megoszlanak a vélemények. Én a Thrill Seeker, Messengers, Constellations lemezeket is egyaránt feltétel nélkül imádom, illetve mindegyiket más miatt szeretem. Nagyon. Afelől pedig senkinek sem lehet kétsége, hogy ebben a breakdownokkal terített zenei közegben az ABR a legjobbak között van. Az élő koncertjeik pedig nem csak, hogy egyértelmű képet festenek a srácok profizmusáról, de a zenéjükben feszülő érzelmi töltetet is sikerül olyan formában közvetíteniük élőben, hogy attól lényegében egyfajta földöntúli állapotba kerüljön az ember. Ennek ékes bizonyítékaként került kiadásra a banda első hivatalos dvd-je, a Home, ami Jake pillanatnyi formahanyatlását leszámítva egy tökéletes előfutára volt az idei albumnak. Kétség nem férhet hozzá, nagy volt a tét. Vajon sikerül-e tartani, urambocsá megugrani a szintet az új koronggal? A választ eme cikk hivatott megadni a kérdésre.

Ha a nagy kedvencekről van szó, el szoktam kerülni az előzetesekbe történő belefülelést, de ezúttal engedtem a csábításnak, és ha ugyan temetni nem is kezdtem idejekorán a Levelert, de féltem, hogy ezúttal sajnos el fog maradni az áhitat… A nyitó Empire úgymond egy tipikus ABR-tétel, mintha csak a Constellationsről maradt volna le. Egy igazi száguldó gyorsvonat, klasszikus JB-szólóval megspékelve. A nóta végén hallható megakórus viszont nagyon nagyot szól, de sajnos korán le kell lőnöm a poént, mert egyike azon kevéske momentumoknak, amikre azt lehet mondani, hogy emlékezetes pillanatai a valamivel több mint háromnegyed órás lemeznek. Az Internal Cannon (ahogy JB nevezi, a Latin dal) leállása egy igencsak merész húzás volt a csapattól, ami első alkalommal még mondhatni működik is, de a végén sikerült teljesen beültetni a korongot, pedig még csak a második dalnál tartunk. Egyébként már videoklip is készült hozzá, ami feltehetően hamarosan napvilágot is fog látni. Nem túlzás azt mondani, hogy befigyel egy kis Between the Buried and Me-hatás, de igazából nem mondanám, hogy ez így, ebben a formában előnyére vált az ABR számára.

Kicsit az az érzésem néhol, mintha csak egymás után dobált témákat hallgatnék, valahogy nincs meg az a mágikus kohézió, ami korábban annyira jellemző volt a muzsikára. Ezúttal pedig a szövegek sincsenek a segítségünkre, ami pedig aztán különös szívfájdalom a számomra. Lényegében kapaszkodó nélkül marad a hallgató, a gyorsvonat pedig csak száguld sebesen, de igazából nem marad meg semmi az egészből, és már a negyedik, ötödik nóta magasságában teljesen jogosan elkezdtem én magam is kényelmetlenül fészkelődni a székemben… Valahogy a tempója se jó a daloknak, hiába akarna száguldani az egész, valahogy mégis az az érzésem, mintha vánszorogna a lemez. Arról nem is beszélve, hogy egy párszor igencsak kikerekedtek a szemeim, amikor például a Back Burner breakdownja (Internal Cannon, Divisions) vagy a White Washed kezdése (Poor Millionaire) köszönt vissza a hangszórókból. A szövegek pedig nemhogy nem emlékezetesek, de sok helyen ostobán klisések. Igazából teljesen tanácstalanul állok a dolog előtt. Mert hát lehetne itt szépítgetni a dolgokat, hogy itt-ott fellelhető némi pozitívum, meg majd 30 hallgatás után lehet, hogy megszokom, de én akkor sem félek kimondani, hogy bizony ez most nagyon nem sikerült. Sajnos. És hát ugye főleg akkor szembetűnő a különbség, ha belehallgat az ember bármelyik korábbi ABR-anyagba.

Azért hogy egy kicsit szó essen a dalok hátteréről is, a tizedik nóta, az instrumentális 1/16/2011 egy felvezető a Boys of Fallhoz, amit egy szörnyű autóbaleset emlékére írtak. A fenti napon történt a banda szülővárosában, hogy négy középsulis srác, akik a helyi focicsapat tagjai is, halálos autóbalesetet szenvedtek, ami rendkívül felkavarta a kis város lakosságát.

A Leveler kapható egy speciális kiadásban is, másfajta borítóval és négy bónuszdallal. Az Internal Cannont JB és Dustin előadásában hallhatjuk akusztikus verzióban, a Pangaea című tételt a zenekar jó barátja, a Bells névre hallgató formáció alakította át, a Boys of Fallt pedig szintén egy jó barát, Zachary Veilleux hangszerelte újra, zongorára. Akinek pedig még ez sem lenne elég, helyet kapott még az Empire midi verziója is a ráadások között.

Mindez viszont már csak statisztikai adat, hiszen az alaplemez sem az az önmagát hallgattató fajta, és az utolsó hangok lecsengését követően a legkevésbé sem érzem a késztetést, hogy újra elindítsam a korongot. Nem áll szándékomban temetni a csapatot, de ez egyértelmű csalódás, és remélhetőleg a következő albummal majd sikerül kiköszörülni ezt a csorbát. Mert ha August Burns Redet akarok hallgatni, akkor 100%, hogy nem a Levelert fogom betenni a lejátszómba. 5/10