Attack Attack! – This Means War

Az Austin Carlile vezetésével elkészült debüt hasonló sorsra jutott, mint a Design The Skyline már nemrég kivesézett albuma: voltak akik nevettek rajta, voltak akik utálták és voltak akik világmegváltást láttak benne. Pedig nem volt más, mint a harmatgyenge emocore alapokat felváltó trance témák borzalmasan összefűzve. Miután Austin az Of Mice&Men-ért elhagyta a bandát (ahonnan aztán a saját maga által verbuvált zenészgárda kihajította), Johnny Franck vette át a stafétabotot vokál téren és kiadták a még mindig rémbuta self-titled lemezüket, amely egy kicsit finomított az eddigi recepten, de ez is elég volt ahhoz, hogy idővel hatalmas közönséget építsen ki magának a banda és így a Rise Records legnagyobb húzóneve legyen. Nem kis várakozás előzte meg tehát a harmadik nagylemez, a This Means War megjelenését, mivel Johnny Franck három évnyi közös munka után lelépett, így a négy főre csökkent társaság vokál részeit Caleb Shomo, a 2007-től az elektronikáért felelős tag vette át. A banda végül úgy gondolta, hogy a múltját hátrahagyva egy valamelyest új hangzással próbálja elfeledtetni a csúf múltat.

Ez persze finoman szólva se sikerül nekik, de kezdjük a pozitívumokkal: a vokál megüti az eddigi közepes színvonalat. Caleb ordibálós hangja kicsit magasabb frekvenciatartományba mozog, mint elődeié, de ez egyáltalán nem zavaró, sőt, hosszútávon is elviselhető. A tiszta ének tónusa is remek, nincs benne az a „tipikus” emocore nyivákolás, bár ehhez kell az is, hogy az énektémák egyszerűek és alig pár hangból építkeznek. Emellett a lemez hangzását is érdemes kiemelni – bár olyan lemezről még nem hallottam, amely Joey Sturgis kezei alól kerülne ki és rosszul szólna -, minden a helyén van, persze az alapból műanyag hangzás sokaknak zavaró lehet, de iszonyatos súlya van a gitároknak, a basszusgitár csörög, kattog, dörmög, ahogy azt kell és a dobokra se lehet egy szavunk se. És akkor itt véget is érnek a pozitívumok.

Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy mennyire ostoba zenét játszanak. Nincs egy épkézláb téma, vagy bármi, csak az egész lemezen végigvonuló ötlettelenség. A remény már valahol ott elveszik, amikor az első szám első taktusai után a „Start the revolution” beordítás után egy pofaszaggató breakdown képében bontakozik ki a „forradalom„. Sokszor fogunk még találkozni breakdownokkal, hiszen a lemez harmadát súlyosnak szánt kiállások, groove-os témák és olcsó akkordok teszik ki. Persze egy gitárral nem lehet csodákat művelni (vagyis lehet, de nem egy Attack Attack!-nak), de nagyon hiányzik a második gitár, amit az elektronika próbál pótolni, esélytelenül. A trance-es betéteket elhagyták, a szinti sokszor kapcsol át „zongora-effekt”-be, és így próbálja meg hangszeres részről a dallamokat szolgáltatni. Valahogy nem áll össze az egész, egy óriási massza a lemez és ember legyen a talpán, aki még sokadik hallgatás után is képes megmondani, hogy épp melyik dal szól a lejátszóból.

Persze lehet rá nyakat melegíteni, vagy a hangzása miatt is érdemes lehet, hogy egyszer végigszaladjunk rajta, de a hallgatói élmény sajnos minimális. A legalja Rise-lemezek között remekül megállja a helyét, mert ha ezt a tavalyi Memphis May Fire albumhoz kell hasonlítanom (már csak a dalcímek miatt is ugyebár), ahol a sablonok ellenére a két gitáros parádézott, a tiszta énektémák leszedték az ember fejét, akkor ez egyszerűen egy óriási nagy lufi, amit a 16 éves scene-kidek fújtak óriásira. El kéne felejteni ezt az egészet, mert nagyon erőltetett bármi, ami ehhez a bandához kapcsolódik. A marketingesek persze csapkodhatják a markukat, hiszen a négy mesehőst gyönyörűen el lehet adni a nagyon trú korosztálynak, de így nekem a nyugdíjhoz közeledve valahogy nem veszi be a gyomrom.

3,5/10