Asking Alexandria – Reckless and Relentless

Egy hasonló kaliberű, már nagy népszerűségnek örvendő, ugyanakkor a kritikusok által kevésbé elismert zenekarnak egyetlen fegyverténye van akkor, ha egy alapvetően paneles műfaji korlátokkal körüljárható hangzásból szeretne kitűnni. Ez pedig nem más, mint az, hogy jó dalokat vonultasson fel, olyanokat, amik a banda képzettségéhez és tehetségéhez mérten a lehető leginkább fogósak, lendületesek, magával ragadók. A feladattal pedig be kell látnunk, hogy okosan kíván megküzdeni az Asking Alexandria, hiszen ebből az egész, látszólag megkérdőjelezhető nemiségű hullámból úgy kívánnak észrevehetővé válni, hogy zenéjükbe a kötelezően beépítendő szintetizátoros álzongorás és -hegedűs betétek mellett minden pályatársuknál szigorúbban, nagyobb nyomatékon pörgetve állnak hozzá a metalcore-elemek használatához. Ez főként most, a ‘Reckless dalaiban vált igazán nyilvánvalóvá, hiszen ha úgy tetszik, a dalcsokor úgy tekinthető a bemutatkozás egyenes ágú folytatásának, hogy a meglévő zenei eszközöket érezhetően tudatos, megfontolt arányban adagolják. Az itt megjelenő tudatosság már részben rányomta bélyegét a tavalyi Life Gone Wild EP-re is, ami természetesen a dalok közötti átfedésnek köszönhető, és lényegében ebben ragadhatjuk meg a Reckless and Relentless egyetlen valamire való, maradéktalan slágerét is, a Breathlesst. Ha ebből legalább tíz sorakozna fel a felvételen, még komolyabban is vehetnénk ezt a színteret, így azonban marad az, hogy a játékidő teljes hosszát tekintve hiába próbál bármennyire is csínján adagolni saját (akarom mondani sematikus) arculatából az Asking Alexandria, valahogy unalmassá, zsibbasztóvá válik a végeredmény. És nem is feltétlenül arról van szó, hogy a dalok lennének rosszak (bár lehetne erre is szentelni egy-egy mondatot), vagy arról, hogy a zenekar imidzsével van probléma (amiből szintén csinálhatnánk vitaindítót): egyedül annyi az egész titka, hogy az Asking Alexandriához hasonló zenekarok produktumai bizonyítják a legjobban, hogy az összes modern szemléletű -core-hullám közül ez a szintézis pukkadt ki a leghamarabb, mert egyszerűen semmit sem lehet hozzátenni, maximum egy kicsit változtatni az összetevők egymással való viszonyát. Ez maradéktalanul létesül is, elvégre a breakdownok (ha unalomba is fulladnak a lemezhez hasonlóan) tényleg megadják a dalok alaptempóját és vehemenciáját, a pajtatrance betétekből pedig épp annyi van, amennyi – még ha funkciótlan és indokolatlan is – még nem feltétlenül kergeti ki a világból azokat a tizennyolc évesnél idősebb hallgatókat, akik emlékeznek az Eiffel 65-dalokkal telített kínos tornatermi sulibulikra. Tehát minden adott lenne az elfogadáshoz, azonban mégis hiányzik belőle az a tartalmi elkülönülés a hullám többi előadójától, ami miatt az Asking Alexandriára a Sumeriantól nyilván anyagi indíttatásból kiérdemelt szerződésén túl bármilyen tisztelettel is lehetne tekinteni.

Mert akárhogy is nézzük, épp az ilyen zenekarok mutatják meg azt a furcsa, jelenleg is zajló generációs váltást, ami nem csupán a fórumokon és élőbeszédben visszaköszönő tévképzetekben mutatkozik be (gondoljunk csak az önjelölt módon repkedő hardcore-definíciókra), hanem a mindennapi életben, hozzáállásban és az alázat hiányában is. Azt, hogy nekik valami más kell, és hogy valamilyen oknál fogva nem feltétlenül érdeklődnek az egyes műfajok eredetével kapcsolatban. Nekik tökéletes betevő lesz ennek az egész cirkusznak az Esőembere, hiszen amennyiben a Trópusi vihar Jámbor Jackes hasonlatával élek (és igen, akkor a Claps For Caroline az, aki full kreténben nyomja), akkor be kell látnunk, hogy még ebben a teljesen megerőszakolt zenei közegben is képes arra, hogy ne legyen az összhatás vérgáz, csupán panelesen felejthető.

10/5.