As I Lay Dying – An Ocean Between Us

A San diegoi As I Lay Dying 2003-tól kezdve egyre csak növekvő népszerűségre tehetett szert, mely három dolognak köszönhető: az egyik, hogy jókor voltak jó helyen, a másik, hogy a kiadójuk amerre csak tehette, nyomta őket; és végezetül, de nem utolsó sorban kiemelendő, hogy azért a zenekarnak ha összességében hibátlan kiadvány nincs is a háta mögött, jó dalokat (jó időben!) mindig tudtak írni.

A debütalbum kaotikus és kísérletező hangvételű hardcore/metal elegyét két évvel később egy göteburgi gitárdallamokra centralizált, leegyszerűsödött, ám maradandóbb korong követte, a Frail Words Collapse, mely véleményem szerint a mai napig a zenekar legerősebb dalait felvonultató album; hiszen milyen lenne ma egy AILD koncert Forever, vagy 94 Hours nélkül?! A 2005-ös folytatás, a Shadows Are Security nemcsak arról tett tanúbizonyságot, hogy a srácok minden borítóra csak koponyát tudnak elképzelni, hanem arról is, hogy a banda tagjai kellőképp otthonosan érzik magukat a svéd dallamokkal, és kemény (ámde kiszámítható) breakdownokkal körbevett zenei skatulyában, csúnya nevén metalcore-ban.

És 2007-re, mikor már minden nagyobb zenekar levetkőzte a metalcore-ból származó gátlásait az önmegvalósításra és útkeresésre vonatkozólag, valamint a műfaj már jobbára pejoratív tartalommal bír azon bandák számára, akik elegyítik – Trivium után szabadon – a hardcore breakdownjait a ’80-as és ’90-es évek eleji, klasszikus thrash rifforgiákkal és reszelésekkel, addigra az As I Lay Dying is bejelenti, hogy negyedik nagylemezével igyekeznek egy saját ösvényre lépni. A vicces ebben az, hogy mára ők lennének a színtéren az egyetlen zenekar (a magasabb népszerűségnek örvendő bandák között), akik kötik az ebet a karóhoz, így gondolom többen arra számítottunk, hogy kapunk az arcunkba két év elteltével egy újabb adag In Flames riffeken, és unalmasabb, matekosnak titulált témákon megedzett dalcsokrot, de aki erre számít, az felejtsen el minden hasonló gondolatot! Ugyanis amit itt kapunk a 12 új szerzeményben, az a zenekar legegységesebb – s talán egyben a legjobb – kiadványát jelenti.

Cinikus humorral kicsit olyan ez a hirtelen visszarettenés, mint amikor a kamasz gyerek letépi a falról Jesper Strömblad poszterét, és gondosan annak helyére rakja Kirk Hammettet. Már a Separation is sejtetni engedi, hogy valami itt nem a megszokott módon pörög, hiszen AILD lemezen korábban sosem volt intró, valamint az egy perces előjátékban megjelennek az eddig idegen, retrospektív ikergitáros harmóniák, melyekből berobban az első klipes nóta, a Nothing Left. A dalban egy egyszerű (mondhatni primitív) thrash metalos csontdallam dominál, melynél jobbak is hallhatók a lemez keretein belül, de azért itt is megtaláljuk a zenekar korábbi jellemzőit; gondolok itt a kimért, és gondosan előírt szaggató dobalapokra. A dalban – valamint az egész albumon – ez a kettősség uralkodik, hiszen a zenekar nem dobta el régi múltját, csak kicserélték zenéjük alapját. A szerzeményben már debütálhat is az új basszer Josh Gilbert tiszta énekhangja, bár a Hatebreed előtti koncerten erősebb hangszínre emlékeztem. Az ő hangja sem rossz, de elődje változatosabb hangszíneket produkált. Valamint az sem egy utolsó dolog, hogy az új énekes, valamint az új zenei közeg mellett tűnhet fel igazán, hogy Tim Lambesis hörgése/ordítása milyen monoton tud lenni.

Az ezt követő címadó szerzeményre jobbára már minden hallgató felkapja a fejét, hiszen ebben a nótában pörgősebb gitárdallamok csendülnek fel (mondhatni egy újsulis galopptémával van dolgunk), és az sem elhanyagolandó, hogy ebben a nótában a refrén énekdallama teszi fel a pontot az í-re; az An Ocean Between Us címadó létére is az album egyik legnagyobb húzóereje, biztosan koncertkedvenc lesz! A legelsőként felfedett Within Destruction az évezred egyik legnagyobb Slayer-lopását vonultatja fel, amit csitítani egy fel-felerősödő, hátborzongató dallamfutammal kíván a zenekar, de attól még a szerzemény nem lesz sem egyedibb, sem jobb. A Forsaken egyes gitárharmóniái akár a Trivium 2003-as Ascendancy albumáról is visszaköszönhettek volna, de ez mitsem vesz le az album másik kiemelkedő szerzeményének értékei közül. A szerzemény kellőképp változatosan sorakoztatja fel a témaváltásokat, és az énekdallamokat, újabb telitalálat. A Comfort Betrays egy alig háromperces dühkitörés, vad őrlésekkel, és a már jól megszokott leállásokkal megtoldva, de összességében nem egy kiemelkedő darab.

Azonban az ezt követő I Never Wanted nemcsak a lemez csúcspontja, hanem az év egyik legjobb metalcore dala is; több mint valószínű, hogy a következő klip erre a szerzeményre fog készülni, hiszen a nóta minden egyes pillanata egy potenciális schlagerre vall, valamint itt érezni leginkább, hogy az album producere Adam Dutkiewicz volt, hiszen a dal nagyrésze még a Killswitch Engage-nek is jól állna. Azonban nincs idő az elsőre emlékezetes melódiákra összpontosítani, jöjjön inkább egy blastbeat dara, és némi visszautalás arra, hogy honnan is jött a banda; a Bury Us All áll a legközelebb zeneileg a korábban kijelölt ösvényhez, eltekintve a csordavokáloktól, és az újabb Triviumra emlékeztető gitárharmóniáktól. A The Sound Of Truth is a korong erősebb pillanataihoz tartozik, egy határozott gitárdallam-, és annak énekharmóniája viszi hátán a szerzeményt. Tökéletes azonban csak akkor lehetne, ha Lambesis egy kicsivel több változatosságot vinne a hangjába. A Departed egy Van Halenre emlékeztető, polifonikus intermezzo, melyet a Wrath Upon Ourselves kaotikus nyitánya folytat. A dal szerencsénkre lehiggad, és nem kísérletezik tovább azzal, ami eddig sem volt a zenekar erőssége, mindenesetre az énekdallamokkal, valamint az aláfestő törésekkel egész pofás nóta kerekedik ki. A záró This Is Who We Are pedig már hűen ábrázolja a véghezvitt transzformációt, hiszen a szerzemény amellett, hogy a legkerekebb thrash nóta az albumon (leszámítva a zongorás lezárást), még a leginkább emelkedett hangvételben fogant refrént is felvonultatja a hallgatók számára.

Az An Ocean Between Usnak az a legnagyobb erénye, hogy végre eltűntek a korábban ordító kliséhalmazok, és üresjáratok; azonban valamit valamiért, az új nóták között ugyanúgy előfordulnak erősebb, és gyengébb szerzemények egyaránt. Számomra az As I Lay Dying így is az egyik kedvenc tényleges egyéniség nélküli zenekarom maradt, és gyanítom, hogy az új nagylemezzel csak mégtöbben csatlakoznak az együttes táborához. Remélem Tim betartja a szavát, és télen visszatérnek a Darkest Hourrel, jó lenne az új nagylemez húzónótáit élőben is hallani!

10/8.