Arsonists Get All The Girls – Motherland

A már lassan kötelezővé váló szörcsögés (de szerencsére itt már nem idegesítő) után be is robban a Rise to fall, ami elég szerencsétlen kezdés, hisz néhány jó megoldástól eltekintve nem valami nagy dobás. Itt kezdtem megijedni, de szerencsére a következő Neck of the Contrast helyreteszi a dolgokat, és eszünkbe juttatja miért is szeretjük őket: kétperces menet, minden téma pont addig szól, ameddig kell neki, remek dal. Valószínűleg mire ideérünk, feltűnik a hangzás kőkemény mivolta, ami külön rárak egy lapáttal az amúgy is energikusra sikerült dalokra, a harmadik tételre már erős késztetést éreztem a ruhaszárító ablaküvegen keresztül történő utcára penderítésére. Ez pedig a Goosenuckle, ami a hatásvadász szinti kiugrásaival, valamint a záró csordázó résszel nagyon jóra sikeredett. Egy hangulatos, de igazából nem sok vizet zavaró átvezető után jön a másodjára kikerült Dr.Teeth – bölcs döntés volt ezt kiszivárogtatni, az egyik csúcspontja az albumnak. Sean Richmond billentyűs témái elsőre megkapóak, és a záró része még az ordítás ellenére is „singalong-pozitív”, még a szöveg ismerete nélkül is. A szintén hamar közzétett Avdotya az összes kliséjüket elsüti, de hát kit érdekel ha jó a végeredmény? A Waiting For The War to Die kicsit olyan érzetet kelt, mintha egy végül el nem készült szám végéről csapták volna le jobb ötlet híján, de alapvetően rendben van. A West Cliffs közjáték le se tagadható, hogy Arsonists‘, annyira tipikus, ami persze pozitívum, bár nem érzem igazából szükségességét, de mindenképp kellemes darab. A következő két szerzeménnyel az a probléma, hogy írásuk közben juthatott eszükbe, hogy ők azért mégiscsak egy deathcore banda, és így elszabadulnak az indokolatlan breakdownok. A Hemlock Like Thist még megmenti a kis tiszta gitár rész, viszont a végén lévő, elsőre érdekesnek tűnő tördelés ötödjére már nem az. Ellenben az Our Super Symmetry, nagyon hangulatosra sikeredett, kár, hogy rövid, örültem volna a továbbfejtegetésének. Az utolsó előtti megmozdulás mintha a Portalsról maradt volna le, valamint a régi időket is felidézi billentyűs marhulásaival, míg a záró Tempest meghozza az album legjobb pillanatát a végső instrumentális kisétálásával, kár, hogy amíg addig eljutunk, elég semmilyen.

Jó lemez lett a Motherland? Jó lett. Kimagaslóan jó lett? Korántsem. Tény, hogy a dalok összeszedettebbek, mint a Portal esetén, viszont összhatásában nem lett jobb elődjénél. Igazából szinte végig kellemes, hallgattatja magát, de azért utána ha elgondolkodik az ember, belátja, hogy sokkal jobb is lehetett volna. Ettől független sikerült ugyanaz, ami két éve is a bandának, tudtak élvezetes lemezt csinálni egy jelenleg nagyon erősen haldokló (zenei értelemben, nem rajongók számát figyelembe véve) műfajban. Ettől független másodjára nem jár nekik a komolyodás miatt a megelőlegezett jobb jegy, maradjunk a hét és félnél.

7.5/10