Arctic Monkeys – AM

Három év után a srácok ismét elkészültek a következő nagy művel. A címet a Velvet Undergroundtól „lopták”, a hangzás a 2012-es R U Mine?–t követi, a fő inspirációt Dr. Dre és a Black Sabbath jelentette, a végeredmény pedig nem meglepő módon ismét letaglózó. Ez az AM. Míg legutóbbi Suck It and See című korongjukon a repetitív, lírikus témák domináltak, addig itt a leegyszerűsített, öblös ütemek és a ritmusszekció visznek mindent. Matt Helders számtalanszor bizonyította már virtuóz dobostudományát, így most minden lelkifurdalás nélkül megtehette, hogy szándékosan háttérbe szorítja azt.  Helyette tapsokkal, csörgővel, dobbantásokkal, sőt, karrierük során először dobgéppel (I Wanna Be Yours) is fűszerezték az alapokat, hogy minden eddiginél táncolhatóbb végeredményt produkáljanak, de nem ám a Whatever People Say I Am…-féle indiediszkós módon. Nem, abból már rég kinőttek. Ez a lemez egy füstös kocsmába kalauzol minket, pont úgy, ahogyan a Why’d You Only Call Me When You’re High? videójában láthattuk.

Az említett Helders és Nick O’Malley basszusgitáros érdeme az ezúttal minden dalban hallható falzett háttérvokál is, mely kitűnő kontrasztot képez Alex Turner zengő tenorjával. Természetesen amellett, hogy ez a fiúk eddigi legritmusközpontúbb kiadványa a fülbemászó riffek/gitárszólók és az elismert, már-már költői dalszövegek sem esnek a tőlük elvárt színvonal alá. Balladákból sincs hiány, van rögtön kettő, mégpedig a No. 1 Party Anthem (kedves kis irónia), melyet akár John Lennonnak is elkönyvelhetnénk és a Pale Blue Eyes-szerű Mad Sounds, melyek bőven hozzák a Cornerstone, vagy a Reckless Serenade-féle szintet. Ha Arctic Monkeys-lemez esetén lehet csúcspontról beszélnünk, akkor az itt mégis minden bizonnyal a Knee Socks lehet, melyben Josh Homme cimboránk beköszönése teszi fel az i-re a pontot, ezzel viszonozva Alex Turner szívességét, aki szintén vállalt háttérvokálokat a legutóbbi ’Stone Age-albumon (kritika itt).  Ezek után remélem, mindenki megbocsátja majd Homme-nak a BBC-s felsülést. Az Arctic Monkeysnak pedig szerencsére nincs mit megbocsájtani, csupán hálásan megköszönni, hogy ismét megcsinálták! A 2013-as (apropó, tudjátok, hogy a Do I Wanna Know? B-oldalán van egy ilyen dal is?) év kiemelkedő a könnyűzene történetében, hemzseg a hibátlan lemezektől, köztük az AM-mel is. Találkozunk az év végi tízes listán! 10/10