Architects – Daybreaker

A Nightmares-ről a Ruinra, majd a Ruinról a Hollow Crownra ugorva egyre erősödhetett bennük az az érzés, hogy nem akarnak sokadik mathcore csapat lenni, hiszen ahhoz későn kezdtek zenélni, hogy nagyot tudjanak dobbantani pusztán azzal, hogy komplex a zenéjük. Valamiért viszont 2004-es megalakulásuk után mégis úgy gondolták, hogy ebben az irányban lelik örömüket, valamint korai éveikben ezzel a hangzással nyerték meg fülpárról fülpárra a brit undergroundot, így egy gyökeres váltás nem volt a pakliban – helyette inkább apránként kihasználták az énekesváltás hozta előnyöket, valamint folyamatosan áthangolták magukat. A Hollow Crownon a dalszerzői javulás mellett ez a háttérben zajló kis fejlődés is tetőzött, sikerült az áttörés, úgy tűnt, hogy hangzásuk révbe ért, pedig a történet még csak akkor kezdődött: azt már nagyobb kiadó adta ki, megsokszorozódott a rajongóbázis, és ismert lett a nevük. Ekkor amolyan „addig üsd a vasat, amíg meleg” elven megnézték, hogy az előző két album közt mik voltak a legfontosabb változások (dallamosodás minden téren), és ezt négyzetre emelve írták meg az új lemezt. A The Here and Now iszonyatos siker lett, ugyanakkor viszont a banda történetében először jelentek meg hangsúlyosan olyan vélemények is, melyek hiányolták a régebbi, jóval durvább megszólalást. Ilyenkor a nagy szabálykönyv szerint két aknára szokott rálépni egy zenekar: vagy teljesen figyelmen kívül hagyják a véleményeket, és mennek tovább a zöld úton, vagy pedig megpróbálnak visszaerőlködni a gyökereikhez. Szerencsére az Architects tagjainak volt annyi eszük, hogy nem kezdtek sem Alexisonfire-t, sem Dillinger Escape Plant játszani, hanem mindössze másfél év alatt rájöttek, megírták, felvették és ki is adták a megoldást.

A hosszúra nyúlt felvezetésre leginkább azért volt szükség, mert a Daybreaker sokadik elem egy sor jó döntésben, ráadásul egy sor tudatos és jó döntésben: a fiúk megtartották azt, ami eladta őket, és visszatették bele azt, ami felemelte őket. Az eredményt több módon is körülírhatjuk, lehet ez „bekeményedett Here and Now”, vagy „dallamosodott Hollow Crown” is (a borító alapján inkább utóbbi, az alcím is erre vonatkozik, mielőtt Newlin tiszteletes nekem esne), a lényeg viszont az, hogy ebben a lemezben egy salamoni döntéssel mindenki megtalálja azt, amit szeret a csapatban – leszámítva persze a Nightmares pólós sznobokat. A meglepően hosszú, önálló (és teljesen feleslegesen emelkedő) intro után egymás után következnek olyan dalok, melyekben ismét élvezhetjük a kettővel ezelőtti album „poszt-matekos”, mérsékelten disszonáns gitártémáit, sűrű váltásait, ám hangsúlyos változás, hogy a tavalyi korongnak megfelelően nagy szerepet kapnak a tiszta refrének is. Úgy lehetne körülírni a lemez világát, mintha a Dillinger Escape Plan egy egészen más dallamosodási folyamaton ment volna keresztül – Gregék újabb lemezeivel ellentétben a Daybreaker egységes hangzással bír, illetve ők a kísérletezés és poposan ragadós dalok helyett inkább az egyszerűbb gitártémákban és dalszerkezetekben találták meg az új irányukat. Azonban korántsem sablonriffekről és előregondolható dalokról van szó, hiszen a Hillier-Brook/Searle duó a Hollow Crownhoz hasonlóan emlékezetes témákat írt, amelyek a hipermodern hangzással megtámogatva magukban is garantálják az album erejét – többnyire. Ott, ahol ezekhez jól elsülő ötletek (az Alpha Omega 2:45 körül kezdődő része, vagy a remekül időzített breakdown a These Colours Don’t Runban) és működőképes énektémák társulnak, valóban hibátlan dalokról beszélhetünk. Sajnos a kapkodás elsőként Sam Carter (nem a CSK-1-ből) teljesítményén tűnik fel, hiába van nagyon jó hangja, de néhol egészen gyenge dallamokat ad hozzá a dalokhoz (pont az előbb kiemelt Alpha Omega, vagy a Daybreak), valamint a három(!) lassú dalt (Truth, Be Told, Behind the Throne, és Believer) sem tudja igazán eladni. Emellé sajnos az is társul, hogy hiába működik a lemez elején kiválóan az instrumentális alap, nagyjából az Outsider Heartra unalmassá válik az album megszólalása (speciel ez népbetegség manapság), és ugyan az anyag technikás, és meg is dörren, de idővel a remek hangzás és a meglepően jellegzetes témavilág már nem működnek olyan jól. Szerencsére azonban – és itt jön képbe a profizmusuk – vagy egy extra adag dallammal, vagy Carter épp jól elsülő énekével szinte mindig meg tudják oldani, hogy a gyors dalok a fentiek ellenére is bőven élvezhetőek maradjanak.

Ha az Architects lemezek sorában kellene elhelyezni az albumot, akkor ott lenne a helye a Hollow Crown mögött, és bizonyára az idei kínálatban sem talál majd kihívóra (a tavalyi mezőnyből azért az Oh, Sleeper bőven felülmúlja), hiszen kapkodva, rajongói nyomással a vállukon is kiváló dalokat tudtak írni. De csak dalokat, és nem egy kiváló albumot, ahhoz ugyanis több ötlet, több idő, és átgondoltabb koncepció kellett volna a lemez egészét illetően. Bár a sötét, modern hangulatot eltalálták, de olyan dolgokon veszít az erejéből az album, ami elkerülhető lett volna – a lassú számokból legalább kettővel több van a kelleténél, illetve rögtön az elején megbotlanak azzal, ahogy a pulzusfokozó intro után nem robban be a nagyon erősen kezdődő Alpha Omega. Apró nüanszok ezek, és ugyan nélkülük kevésbé lenne zavaró egy-két nagyobb hiba, de még így is megtestesíti ez az album mindazt, amit a „modern metalcore”-ban modern alatt érteni (valamint szeretni és utálni) lehet.

7/10