Arch Enemy – Khaos Legions

Anélkül, hogy nagyon elkalandoznék, úgy gondolom mégis érdemes pár szót ejteni erről a jelenségről, ugyanis egészen biztos vagyok benne, hogy sokaknak motoszkálnak hasonló gondolatok a fejében, talán épp a Khaos Legions hallgatása közben. Aki hozzám hasonlóan régóta követi figyelemmel a metal zene fejlődését, várja lélegzetvisszafojtva hónapról-hónapra, hogy milyen izgalmas lemezek mozgatják meg ezúttal a fantáziáját, azok egészen biztosan tapasztalták, hogy ezeknek a köre megközelítőleg öt éve folyamatosan szűkül. A régi, jól bevált nevek és receptek továbbra is jól futnak, az újabb, szokatlanabb muzsikát játszó zenekarok viszont nehezen tudnak előtérbe kerülni, inkább megmaradnak a metalon belül is undergroundnak. Természetesen annak nagyon tudok örülni, ha egy-egy régi kedvenc óriási formában van (lásd a Deftones zseniális Diamond Eyes korongja, vagy gondoljunk csak az olyan ősrégi thrash alakulatok, mint az Exodus vagy az Overkill kimagasló teljesítményére), viszont a kellemes meglepetések mellett gyakran találkozni évek óta stagnáló, önismétlő bandákkal.

Ennyi kitekintést után térjünk is rá, a cikk tárgyára, vagyis a legfrissebb Arch Enemy lemezre. Vegyes érzéseim vannak a Khaos Legionsszel kapcsolatban, ugyanis egyrészről egy jól hallgatható, profin megszólaló, energikus, dallamos extrém metal korongot hallok. Másrészről szinte semmi olyat nem rejt az anyag, amitől lefordulnék a székről, mondhatni 2001 is díszeleghetne hátsó borítón, 2011 helyett. Ezzel pedig a kör bezárult, és ismét a bevezetésben fejtegetett kérdésnél tartunk: hol marad a fokozatos haladás, az izgalom és meddig lehet receptek szerint dolgozni? Nem mondom azt, hogy lemezről-lemezre izzadságszagú paradigmaváltásnak kéne bekövetkeznie, de szeretem, ha van egyfajta íve a banda munkásságának. Az Arch Enemy esetében ez az ív valahogy megakadt 2003 fele, és bár hangyányi eltérések nyilván mutatkoznak a lemezek között, de valljuk be: alapvetően stagnálnak a svédek.

Nem lenne igazságos azonban, ha az érmének csakis egy oldalára koncentrálnék, ugyanis ha valaki egyből a végére lapozott az írásnak, láthatja, hogy 7 pont díszeleg a cikkem végén. Ennek pedig az az oka, hogy akárhogy is nézem, nagyon jól össze vannak rakva a dalok, és riffelni sem felejtettek el az Amott testvérek. Szóval nem volna fair, ha kizárólag ezen a bandán kívánnám elverni a port, és a kezdetben emlegetett keserűségemből kifolyólag 5 pontokkal dobálóznék. Ugyanis stagnálás ide vagy oda, a klasszikus Arch Enemy slágerként építkező Yesterday Is Dead and Gone, a rendkívül vaskos alaptémával rendelkező Cruelty Without Beauty, vagy legszebb Burning Bridges (mai napig a kedvencem tőlük), hangulatot elővarázsoló Bloodstained Cross nagyon is a kedvemre való. Angela Gossow ugyan nem tartozik a különösebben fantáziadús vokalisták közé, de tény, hogy van egy karakteres hangja (nő létére elég vehemens), amit rendszeresen hoz, mondhatni védjegyszerűvé vált az idők során.

Összességében azt tudom mondani, hogy aki kedveli a svéd dallamos death metalt, ne is figyeljen oda a morgolódásomra, szerezze be bátran a lemezt, mert egy minőségi, jól hallgatható anyaggal fog gazdagodni. Akinek azonban a jó szerzemények, és kiváló szólómunka még kevés a boldogsághoz, és szeretné, hogy egy lemez innovatív, izgalmas is legyen ne csak profi… nos annak hirtelen nem is tudok igazán mit ajánlani az idei termésből (látjátok, én mondtam…). A Protest the Hero vagy az Obscura esik talán leginkább ebbe a kategóriába, na meg majd reményeim szerint az új Gojira fog (úgy legyen!).

7/10