Apostate – λ ♦ λ ♦ ø EP

A prágai székhelyű formáció ugyanis tényleg döbbenetes és példaértékű fejlődésen ment keresztül a Seaborne EP óta, ami a zenei és technikai megoldásokon túl a témaválasztásban és az atmoszférateremtésben is megmutatkozik. Mert az való igaz, hogy dalszövegek terén eddig sem kellett a szomszédba mennie a srácoknak, de az itt hallható öt dal egy olyan érett és reményteli hangzást mutat be alig huszonkét percben, ami könnyen egy világszintű produkció melegágya lehet majd. A recept látszólag egyszerű: vedd a manapság igen menő brit metalcore mélyre hangolt, határozott breakdownjait és kvintjeit – félúton az Architects és a The Arusha Accord között –, de hogy ne érje szó a ház oldalát, igény szerint színesítsd melodikus hardcore-témákkal, és az egészet öntsd le egy egészséges adagnyi post-rockkal. Az Apostate pedig tökéletes arányérzékkel oldotta meg ezt a feladatot, amit a meg nem győzöttek úgy fognak értékelni, hogy az ötszámos felvételnek van egy intrója, egy intermezzója és egy outrója (tehát érdemben két dal szólal meg úgy, hogy ott a dinamizmus, és nem a hangulat uralkodik), ám épp emiatt kell úgy tekinteni a felvételre, mint egy következetes, összefüggő folyamra. A The Road látszólag szelíd, ám a La Haine-re reflektáló kezdete tökéletesen elősegíti,  hogy a felvétel csúcsszerzeménye – egyben az Apostate eddigi legjobb dala –, a The People a szó szoros értelmében berobbanhasson. Az itt hallható váltások, a gazdag hangszerelés, a fogós és szívfacsaró dallamok, valamint az igényes és valós hangsúllyal bíró breakdownok az idei év egyik legjobb dalává avanzsálják a felvételt, amit a Chaplin-idézetre (A diktátor) rájátszó The Speech vezet át: a zenei kibontakozás leköveti az átszellemült beszédet, ami egyből útra is indítja a The Rupture-t. Ez a dal a The People-höz hasonlóan sokat játszik a tempókkal és az inspirációkkal is, így ebben a közel hat percben is a metalcore és a dallamos hardcore egyes paneljei illeszkednek egymásra. A záró The Town pedig mindezt úgy kívánja látszólag elcsendesíteni, hogy záró másodperceiben még ad egy utolsó löketet az anyagnak, és épp ez a garancia arra, hogy az ember azonnal elkezdje elölről hallgatni a felvételt. Ettől függetlenül az itt hallható öt dal korántsem tökéletes: egyfelől a megihletettség még itt is nagy úr, hiszen hiába vannak nagyon jó és karakteres témák, ha azok akaratlanul is kiemelnek pár töltelékes megoldást. Másfelől pedig az énekes-billentyűs Anton hangszínét kissé túlhaladja a zeneiség. Ebben a két gitáros igyekszik segíteni egy-egy dallam átvállalásával, viszont hosszú távon még nagyjából annyit kéne erősödnie a hangszínének a következő években, mint amilyen fejlődésen Sam Carter is átesett. Ám ha ezektől elvonatkoztatunk, még így is az idei év egyik leginnovatívabb és legaddiktívabb felvételét tisztelhetjük az Apostate új EP-jében, ami most már egy kiadó, egy Európán túlmutató turné, valamint egy majdani nagylemez után kiált: persze csak azután, hogy visszatérnek a jelenlegi szünetükről. – 8/10