Anberlin – Vital

A fanok persze özönlöttek a megfelelő marketingnek és médiavisszhangnak köszönhetően, így a legújabb, Vital névre hallgató albumukat is rengeteg új rajongó várta; a régiek pedig fogukat összeszorítva remélték, hogy most végre tényleg egy Anberlin lemezt fogunk hallani. Valószínű a banda is megkapta a maga kis visszajelzéseit, így Stephen beteges vágya a langyos szólódalok iránt mostantól az Anchor & Braille fedőnév alatt „élődik ki”, az Anberlin ezzel pedig megtette az első lépést, hogy régi dicsfényét visszanyerje. Mert végre rockot hallunk, torzított gitárokat, pörgést: amit már régóta hiányoltunk. Persze az utóbbi két lemezre is ráerőltettek gyorsabb számokat, de ez nem mentette meg azokat az albumokat, főleg, hogy a gyorsabb nótákat is sikerült vontatottá tenni az unalomig ismételt, közepesen erős refrénekkel. A Vital azonban feledtetni próbálja a csúnya múltat, és a borzalmasan sikerült Innocent – Type Three duón kívül nincs is olyan dal, amire ne mondhatnánk valami pozitívat. Ezalatt persze nem azt kell érteni, hogy a NTAFP bármelyik dala nem alázza magasról az album legtöbb számát, ám igen pozitív érzés úgy lemezt hallgatni a bandától, hogy a harmadik nóta után is késztetést érzünk, hogy folytassuk. A pörgős dalok alatt kifejezetten ütős énektémákat hozó Stephen remekül állja végig a sarat, és a gitáros szekció sem szórakozik sokat, bár az elektronika sokszor elnyomja a „lényeget”. Talán ez az egyetlen pont, ahol gyengébbnek tűnik a csapat, ami valószínű annak is köszönhető, hogy Randy Torres két éve elhagyta a bandát, így a szinti nyomkodása az énekesre hárult, aki erőszakosan próbál érvényesülni ott is, ahol nem kellene.

Ha ezzel sikerül megbékélnünk (márpedig miért ne sikerülne), akkor átadhatjuk magunkat annak a több, mint negyven percnyi rockmuzsikának, ami messze a legélvezhetőbb az Anberlin utóbbi években kiadott förtelmei közül. Ahogy a The Classic Crime, így ők is képesek voltak arra, hogy rájöjjenek, mitől is szerették meg őket annyian és a lejtő aljáról felkapaszkodva megmutatták, hogy van értelme bízni még a legreménytelenebb helyzetekben is. Ha végre Stephen is rájönne, hogy nem megy neki az érzelmes lassúzgatás, és még említés szintjén se jönne elő a bandában, akkor itt bizony még csodának is lehetünk fültanúi a közeljövőben. Addig pedig a régi lemezek és a Vital tartja bennünk a lelket.

6/10