All That Remains – A War You Cannot Win

Phil Labonte-val nem az a baj, hogy autotune nélkül olyan hamis, mint egy átlag X-faktoros, ez egy metálbandánál bőven bocsánatos bűn. Nem is az, hogy időnként lövöldözik, és ez a szenvedélye könnyebben ráveszi, hogy rábólintson hitvány borítótervekre. Az meg aztán végképp nem érdekel senkit, ha hülyeségeket nyilatkozik, aztán meg nem győzi magyarázni, kivel szimpatizál és kivel nem. Phillel annyi a probléma, hogy elhitte magáról: szuggesztív és meggyőző énekes, akik képes sorozatban gyártani a remek énektémákat, ami slágereket farag még a legsablonosabb szemétből is, és így eladja azt, amit a gitárosok idő vagy kedv hiányában nem tudtak fogyaszthatóvá varázsolni. Pedig untig elég végigpörgetni a csúcslemeznek tartott The Fall of Ideals-t (TFOI), Oli Herbert és Mike Martin maradandó témáival és a Shannon Lucas lábából eredő lendülettel ahhoz, hogy rájöjjünk: ezt a bandát vagy a hangszeres szekció viszi el a hátán, vagy senki. Jó, nyilván van az említett lemezen két gigasláger (This Calling és a Whispers…), de ezzel együtt a TFOI két leggyengébb dalának szándékolt csúcspontja Labonte dallamos refrénje lett volna (It Dwells in Me, We Stand), ami rávilágított arra, hogy csak rá nem igazán lehet építeni ezt a zenekart. Nem, nem esküdtem vendettát az éneklős keményzene ellen: az Overcome, de még az eggyel ezelőtti, For We Are Many című lemez is kifejezetten tetszett kellő fogóssága miatt, és az se zavart, hogy utóbbit olyannyira uralta a tradicionális metál hangulat, hogy bárkiben megdobbantotta az acélszívet. A friss korong viszont nem akar működni, ráadásul az apró részletekben fellelhető tunyaság hajlamos megölni a hallgató jóindulatát: ha visszaemlékszünk a már említett TFOI-re, ott érezhetően tepertek a srácok (és a lány), törekedtek arra, hogy minél jobb és kreatívabb lemezt tegyenek le az asztalra. Az új albumon is fellelhető ugyan egész sor pofás téma (pl. Sing for Liberty riffje), de az esetek többségében nem sikerült ezekből elejétől a végéig élvezetes dalokat írni, ráadásul legalább ilyen arányban ostobaságok (az imént említett szám vége) is megtalálhatók. A gitárszólók se jobbak, se rosszabbak nem lettek, viszont egy ennyire érdektelen zenei közegben kábé annyi értelmük van, mint döglött lovat sarkantyúzni. Sajnos az egész anyag olyan, mint egy rosszabb fajta risecore banda albuma, vagyis olyan popmetalcore-t sikerült összehozni, ami se a rádiókban, se a moshpitekben nem állja meg igazán a helyét, leszámítva két fogós őrületet (Down Through the Ages, Asking Too Much), ahol az összkép meglepően jó. Végső soron, azt is figyelembe véve, hogy honnan indultak, ez eddig a leggyengébb lemezük.

4/10