All Pigs Must Die – God is War

Az összkép már az EP-n is meglehetősen biztató volt, bár ott még kicsit vadabbak voltak a srácok, de simán tudott érvényesülni a (neo)crust és a hardcore nem túl vékony határmezsgyéjén egyensúlyozó muzsika. A Southern Lord – akik egyre inkább kezdik lemosni magukról a „doom/post-metal kiadó” cédulát – is érezhette a lehetőséget a Death in June album után elnevezett brigádban, és le is csaptak rájuk, ami előzőleg is jó ötletnek tűnt, így utólag pedig egyszerűen zseniálisnak. Mondjuk ez nem is volt meglepő, mivel sem a Black Breatht-tel, sem a The Secrettel nem nyúltak mellé a kiadónál (sőt), és az All Pigs Must Die is egy nagyszerű választás volt.

Kurt Ballou munkáját már a legutóbbi Magrudergrind nagylemeznél is dicsértem (remek producer), és itt, ha lehet, még inkább szuperlatívuszokban kell róla beszélni, ugyanis ismét kiváló munkát végzett. A tavalyi EP-nél kicsit erőtlennek éreztem a hangzás, ami viszont erről az anyagról a legnagyobb rosszindulattal sem mondható el: még a tavalyi Enabler is piskóta ehhez képest, pedig már az is pokolian szólt. És tekintve, hogy a God is War esetében egy veszett vadról beszélünk, a jó hangzásra szükség is van – mondjuk az sosem árt, ha jól szól egy lemez, sőt kifejezetten jót tesz (pár kivétel van, de azokról máskor). Gyakorlatilag a Death Dealers első begyorsulása meggyőzött arról, hogy erre a menetre érdemes volt befizetni. Lehet, hogy nekem nem tűnt fel a debüt EP-n, de itt sokkal többről van szó, mint egy egyszerű crust/hardcore keverékről, bár a tagok már akkor is hatásként jelölték meg pl.: a Neurosist, de ez a sokszínűség itt ütközik ki igazán (például a címadóban). Grindosabb tempókból sincs hiány, kár hogy ezek általában csak pár másodpercig tartanak (kivéve talán a The Blessed Voidot), ezzel szemben a záró Sadistic Vindicator 8 perce először csak doomosan döngöl, majd a lezáró középtempós rész gyakorlatilag megkoronázza az anyagot, egyértelműen ez a csúcspont.

A tortán a hab pedig a hangulat. A God is Warral szerintem a legbékésebb lelkű mimózából is vérengző felkelőket lehetne „képezni” alig több, mint fél óra alatt. Mondjuk valami ilyesmi is lehet a célja a zenekarnak (hogy aktuális legyek: „kiosztanak pár kokit”),  és bár lehet, hogy nem sokan figyelnek fel a mostani „hardcore” kölykök közül a mondanivalóra, de a rutínosabbaknak simán merem ajánlani ezt a lemezt (és azoknak is, akik nincsenek jóban a szomszéddal), mert nagyon nagy bika van benne. Viszont lehetne még nagyobb is, és ezért még nem merem megkockáztatni a kilencest. De ez a kezdés, és az a fejlődés, amit ebben a nem egészen egy évben bemutattak, több mint bizalomgerjesztő.

8,5/10