Alcoa – Bone & Marrow

Mivel a hardcore punk énekesek nem döntenek évente tömegével úgy, hogy ők akusztikus dalokat fognak írni (persze azért van rá példa), így a legfontosabb dolog, amihez az Alcoa albumnak fel kellett nőnie, pont a 2011-es Defeater lemez utolsó négy dala volt – az I Don’t Mindot túlzások nélkül lehetett az év legjobb szerzeményének (és egyben legszebb szerelmes dalának) nevezni, így a Bone & Marrow tulajdonképpen úgy szembesül magas elvárásokkal, hogy csak egy debütáló hálószobaprojekt. Archambault ezért aztán mindent megtett azért, hogy egész szólóalbumán át fenn tudja tartani a hallgató figyelmét anélkül, hogy önismétlésbe fordulna az egész, aminek kulcsa, hogy nem kapjuk vissza egy az egyben a csendes Defeater dalok hangulatát, hanem főként egy americanás zenei légkörben mozog a kiadvány. Persze a fókuszmegtartásban az énekes legnagyobb fegyvere továbbra is a hangszíne, ami önmagában is elég lenne tizenegy tábortűz melletti dalhoz az ő dalírói tehetségével is, ám a hangszerelés helyenként zenekaros lett – ez nem vesz el annyit az album intimitásából, amennyit az énekstílus és a szövegek ne tudnának pótolni, de sikerrel növeli az élettartamot. Persze akkor a legerősebb a lemez (I Don’t Feel Welcome Here or Anywhere, Whiskey & Wine, vagy a menyasszonyával előadott Cab Rides & Cigarettes), amikor csak Derek érzelemmel teli énekdallamaira és gondolataival teli soraira épül egy dal, de egyáltalán nem árt a Bone & Marrow-nak az, mikor ezeket nem olyan lefojtott zenei alappal tálalja. Az album így is magával tudja ragadni a hallgatót a remek dalok miatt, és ugyan ez nem kimondottan egy koncepciózus, történetmesélős lemez, hanem egy személyes kiadvány, de a Defeater rajongói is el fognak csábulni az intimebb tételek ismerős levegője, és a szomorkás, italba fojtott hangulat miatt. Az év egyik legízlésesebb és legjobb szólólemezét írta meg Derek Archambault, végleg bebiztosítva és igazolva helyét napjaink dalszerzőinek élvonalában. 8/10