Akiknek jobban áll a nagyzolás – Trivium: The Sin and the Sentence

Kedves Trivium, legközelebb több gitárhősködést, színesebb témákat, nagyobb lendületet, és fogósabb dalokat kérnénk! – zártam bő két éve a floridai metálosok legutóbbi lemezéről írt kritikámat, és mintha Matt Heafyékhez tényleg eljutott volna az üzenet, hogy ideje lenne összekapni magukat az elmúlt évek szürkébb anyagai után. Az ősszel megjelent nyolcadik albumuk, a The Sin and the Sentence ugyanis csont nélkül az évtized legjobb Trivium-lemeze lett, ami nyugodt szívvel odarakható közvetlenül az előző évtized két mesterműve, az Ascendancy és a Shogun alá. Egy nappal a teltházas budapesti lemezbemutató előtt pedig éppen ideje egy kicsit abba is belemerülni, hogy miért.

Mindenekelőtt azért, mert Heafyék végre megint úgy szólnak, mint egy nagyravágyó és nagyratörő zenekar, amelyik ha kell, az egész világgal szembemegy. Ezt mutatta már rögtön az első előzetesnek kiadott nyitószám, a maideni hevimetálozástól a metalcore-os ízeken át a neoklasszikus hatásokig és a blastbeatelésig mindent bevető címadó is, és ugyanez süt a The Sin and the Sentence dalainak a túlnyomó többségéről. Nagyszabású témázások, stíluskavalkád, terjengős és fordulatos dalszerkezetek, dörögnek a héthúrosok és kápráztatnak a dobok – az egész album egy lehengerlő élmény a majd’ egyórás játékidő ellenére is. Mindez nagyban köszönhető a legújabb ütősnek, Alex Bentnek, aki eddig olyan bandákban játszott, mint a Brain Drill, a Decrepit Birth vagy a Battlecross, és az ott megkövetelt intenzív megközelítést magával hozta a Triviumba is. Irtó gyorsan jár a srác keze, nem győzzük kapkodni a fejünket a sok kavarásra, de a lassabb, kimértebb témákat is remek ízléssel díszíti. Nagyon hiányzott már egy ilyen vérfrissítés a zenekarba.

Emellett végre Heafy és Corey Beaulieu is elhagyták az utóbbi években kicsit túltolt „a szimpla riff a jó riff” megközelítést, és elég mutatós dolgokat pengetnek össze, legyen szó akár a dallamos vezérszálakról, akár a kifejezetten paraszt aprításokról. A míves szólóikkal meg sosem volt gond, úgyhogy megint ki lehet jelenteni, hogy az új évezred egyik legjobb gitáros párosáról beszélünk. A hangzás nyilván ismét tökéletes, ezzel már az előző lemeznél sem volt gond, egyszerűen hatalmasat szól a cucc, minden hangszer gyönyörűen a helyén van. Mindennek a tetejébe pedig Heafy megint nem spórol az ordításokkal sem. Nyilván a korai metalcore-os lemezekhez fogható mennyiségű acsarkodást felesleges várni tőle, nagyrészt ezúttal is a dallamos ének dominál, ahogy valószínűleg innentől minden további Trivium-lemeznél is így lesz. De a legutóbbi anyaggal ellentétben itt most egyáltalán nincs emiatt hiányérzetünk: mindig pont jókor rázzák fel a dalokat egy adag hőzöngéssel.

Ami pedig magukat a dalokat illeti: tényleg régóta nem remekeltek így a srácok. A parádés témákkal és csavarokkal operáló címadó után rögtön a második csapás, a gyorsvonat tempókkal rajtoló, egyszerre éjsötét és dallamos Beyond Oblivion is esélyes az évtized legjobb Trivium-száma címre. Ahogy a lemez bunkó behemótja, a The Wretchedness Inside is, ami még a szokásosnál is mélyebbre hangolva hozza a taposós riffeket. Érdekesség, hogy ezt a dalt Heafy egy másik, meg nem nevezett metalcore-banda rendelésére írta meg pár éve, akik viszont valamiért visszadobták, így kötött ki végül némi további fűszerezés után ezen a lemezen, amolyan „nem tudjátok ti, hogy mit hagytatok ki” alapon. És itt még mindig nincs vége az óriási pillanatoknak, az előbbiekhez hasonlóan remekel az Other Worlds nagyívű refrénje és dallamos levezetése, a Betrayer kissé felvágós, „mindent bele” jellegű témahalmozása és a Sever the Hand darálós középrésze is.

Ugyanakkor ezúttal is becsúszott pár kevésbé telitalálatos mozzanat. A hallhatóan direkt slágernek készült The Heart in Your Hate-et például jó párszor le kellett pörgetnem, mire végül beleült a fülembe a menetelős riffjével és a tükörsimára csiszolt dallamaival, de még így sem tudok szabadulni az érzéstől, hogy mennyivel jobb dal lenne egy rendes könnyfakasztó szólóval, netán némi progos építkezéssel megtoldva. Emellett pedig sajnos a lemez végének két epikusnak szánt tétele, a bő hétperces, kórussal is megtámogatott The Revanchist és a záró Thrown Into the Fire sem szólnak akkorát, mint kellene. Ezekben is akadnak baromi jól eltalált részek, de egészben mégsem állnak össze olyan szépen, mint az első félidő tökéletesen felépített szerzeményei, a Shogun vagy a The Crusade monumentális fináléival szembeállítva meg pláne alulmaradnának.

Összességében viszont kijelenthetjük, hogy a Trivium ebben az évtizedben még nem tudott ilyen közel kerülni ahhoz a szinthez, amit a kétezres évek közepének sikerlemezein még folyamatosan, csuklóból hozott. Nagy szükség is volt már egy ilyen anyagra, amely megmutatja, hogy Heafyék nem vesztek el teljesen és nem is fogytak ki végleg a jó ötletekből. A Shogun album óta, lassan tíz éve mondogatom, hogy ez a zenekar akkor a legjobb, amikor hallhatóan nagyban gondolkodik, szándékosan igyekszik minél progresszívebb és kalandosabb lenni, és cseppet sem törődik azzal, hogy ez esetleg bárkinek „sok” lehet – ennek pedig a The Sin and the Sentence a legújabb ékes bizonyítéka. Kedves Trivium, legközelebb is valami hasonlóan bátor és nagy dobást kérnénk! 8/10