Ahogy egy pap szemén át kivérez a világ – a Defeater 2015-ben is leküld a pokolba

A Defeater a kortárs dallamos hardcore legnépszerűbb zenekara, nem csak három eddigi nagylemezük (és 2009-es ugyancsak zseni EP-jük) megkerülhetetlen, de Derekék hatása a magára a dallamos hardcore jelenségére is. Szinte minden jelenleg futó ezen műfajú zenekar eszköztárában megtalálhatjuk a Jay Maas-i jegyeket, és nem csak azért mert Jay az egyik legnépszerűbb producer dallamos hardcore körökben, hanem azért is, mert tanítani való az az írási technika és témahasználat, amely során az érzelmeket átülteti a húrokba, egy nagyon precízen és okosan író hardcore gitáros. A Defeater valahogy az a zenekar jelenleg nekünk, mint a Have Heart volt a 2000-es évek közepének, ráadásul egységesen erős diszkográfiával érkeztek meg 2015-be, hogy megjelentessék 4. nagylemezüket, az újra perspektívát váltó Abandoned c. anyagot. Ráadásul megint megcsinálták, és ebben semmi meglepetés sincs.

HITVESZTÉS A BORZALOMBAN

A hardcore egyik fellegvárából, Bostonból érkező zenekar a Travels dalain még egy erősen hardcore punk töltetű bandának indult, azóta egy fiktív new jersey-i család második világháború utáni, poszt-traumatikus történetét mesélik el a lemezeiken, ez az igényesen szőtt szövegkörnyezet pedig egy újabb oldalt nyitott a zenekar életében: Derekék elhagyták a családtagok szemein keresztül látott történeteket, s ezúttal egy, az európai „világégésben” megtört katolikus pap bőrébe bújunk, aki hitét veszti a borzalomban és megkérdőjelezi Isten felé való hűségét. A bátor húzás erősen kiverheti a biztosítékot, hiszen táptalajt adhat az ateizmus kérdéskörének is, mindenesetre egy nagyon mély képet mutat meg arról, hogy az emberi ostobaság és hatalmi önzés hova képes sodorni az emberiséget, és ennek milyen súlyos következményei és hatásai vannak azokra, akik szemtől szemben látták azt a szörnyűséget, ami történt. A Defeater tehát nem tudja abbahagyni a koncept lemezek gyártását: az alkohol, a cigaretta, a háború, a szerelem és a fájdalom továbbra is kérdéskörök egy történetbe csomagolva, kicsit önismétlő már, de Jay-ék olyan dalokba tudják belecsomagolni a lírikát, hogy egyszerűen megbocsájtasz mindent. Középtempó és agresszió, ízig-vérig Defeater, néhány kifejezetten üdítő meglepetéssel.

ABANDONED

A zenekar híres arról, hogy szereti újra elővenni/értelmezni a témáit, az Abandoned is pl. egy erősen kiherélt (értsd középtempóra lassított) Empty Glass-szerű témával kezd, hogy a Hail Mary imádság strófarészletének ismételgetésével megadja a hitét vesztett pap történetéhez az alaphangot. Ezzel pedig semmi gond nincsen, a srácok fantasztikusan értenek a feszültségkeltéshez, a zsoltárokat idéző Contrition pedig az az intró, amely után egy tapasztalt Defeater rajongó tudja, hogy robbanás és energia fog következni. Aki ezt hiszi, az nem téved: a zenekar az említett Defeater-i jegyet veszi elő, a klipes Unanswered arcletépése a Travels erejét idézi, a második dallal pedig időben (1943 – a szerk.) is elhelyezi az Isten általi cserbenhagyottság miatti szenvedést. A lemez tetőpontja viszont egyértelműen a kétperces Spared In Hell, amely a Defeater-életmű egyik legerősebb darabja: feszes, erős és célratörő, nem igazán habozik, nem akar üresjárattal untatni, egyszerűen a képedbe nyomja a narratívát és tudatja veled, hogy az Abandoned egy mennyire sötét lemez. Amely akképpen is meglepő, hogy a dalok Derek műtétje után íródtak, és egyfajta szorongástól való megnyugvást illene tanúsítaniuk (legalább is, ez lenne a természetes), viszont ehelyett egy teljesen kétségbeesett ember lelki vívódásait követhetjük végig. A lemez egyik érdekessége, hogy a csapat egyre inkább kezd beállni a középtempójú dalok gyártásába, de valahogy mégis „húznak” a dalok, elragadnak, és ennek a megoldása nem csak abban keresendő, hogy a banda továbbra is keresi a dalokban, hogy hova tudnak csúcspontokat tenni, de a Letters Home-hoz képest Joe Longobardi olyan dobtémákat írt, hogy ha becsukod a szemed és úgy hallgatod végig a lemezt, akkor jössz rá igazán, hogy egy hardcore lemeznek a dob mennyire a motorja tud lenni (December 1943, Pillar of Salt, Borrowed & Blue stb.), nem csak az a fontos, hogy kirobbanóan intenzíven és erősen üsd a bőrt, hanem az is, hogy okosan (!).

Ezek a kreatív témák segítették a zenekart abban, hogy összehozzanak egy poszt-rock és textúra központosító tételt az amúgy gyönyörű Atonement képében. Ráadásul a srácok itt nem álltak le az új utak fürkészésével: a Borrowed & Blue az eddigi egyik legkísérletezősebb és legegyedibb Defeater-dal; poszt-rockkal barátkozó dallamos hardcore bandákra jellemző tiszta gitárokat kapunk, kontrasztba állítva Longobardi játékával, de ha mindez nem lenne elég, akkor a Make Do And Mendből beugrik James Carroll is, aki tiszta énekével (!) megtöri az addigi lemez ritmusát és hangulatát, de ez baromi jól sül el, egy teljesen új dimenzióba emeli a Defeater eszköztárát. Mindezzel egy érzelmi csúcson kezdi meg a keserű elbeszélést a lemez második fele. Ez kell is, mert a szenvelgés kihozza Derek hangjából a fájdalmat, a műfaj magasiskoláját hozza le. A Pillar of Salt megint megidézi az Empty Glass-szerű feszültségkeltést, mind zeneileg, mind pedig szerkesztésileg ráadásul itt a tempót is felhúzzák az Empty Days & Sleepless Nights talán legjobb dalára, a Remorse és a Penance a tipikus „torokpróba” Derek-módra, míg a Letters Home-nál elsütött keretes szerkezet újra visszaköszön: a két hangulati és súlyú tömbre bontható zárótétel, a Vice & Regret a zsoltáros intró „Unanswered, Abandoned” szavainak ismételgetésével (idézésével) zárja a lemezt.

Mit mondhatnánk? Megvannak a negatívumok: ez pedig az önismétlés, az önismétlés és újra csak az önismétlés. Sajnos ugyanazok a témák használódnak fel újra zeneileg, ezért üdítőek a poszt-rockos gitárok, a kísérletezések, James Carroll és az, ahogy a Borrowed & Blue felrázza az eddigi Defeater diszkográfiát és eszköztárat, de persze a lemez jelentős részét már a 3 lemez óta hallott elemek teszik ki. De a dalok valahogy újra félelmetesen erősek lettek, és ezt igazán akkor érezni, amikor már kellő időt adtál a lemeznek ülepedni, utána a Bastards-ot kivéve talán elő sem veszed a Letters Home-ot, mert ez simán egy jobb lemez. Elsőre könnyen elmehet melletted, másodszorra is, de ha igazán szereted a zenekart, akkor az Abandoned félelmetesen be tud érni. Találkozunk november 16-án a Dürer Kertben. 8,5/10

Néhány érdekesség a lemezről:

• A lemez deluxe edition verziójára felkerült a Defeater zeneileg eddigi mondhatni „legvidámabb” dala, a Still & True, amelyen Derek, amolyan Alcoa-szerűen tisztán énekel.
• A zenekar az elmúlt 6 és fél évben nagyjából 10 alkalommal (!) próbált mindössze, úgy íródott meg ez a lemez.
• Az Abandoned az első lemez az elmúlt 5 évben a banda életében, amikor mindenki „rendben volt”, és az összes zenekar tag kivette magasan a részét az írási folyamatban.
• Derek 2014-ben sikeresen indított a PledgeMusic-on egy kampányt, hogy meg tudja teremteni pénzügyileg az alapot a csípőprotézis-műtétjéhez. A zenekar ezután írta meg a lemezt és vonult 2014 végén stúdióba. A felvételek 2015. februárjáig tartottak és a műtét után az újra turnézó banda megjárta az idei Rockmaraton fesztivált és az ősszel eljut a Never Say Die! turné magyar állomására is.

Kiemelt csúcspontok: Spared In Hell, Unanswered, Borrowed & Blue
Hallgasd meg a Spotify-on: Defeater – Abandoned vagy Youtube-on: hivatalos Epitaph Records stream

DEFEATER – SPARED IN HELL