2011. március 23.
Tracklist:
01. City Street (2:22)
02. More Than a Memory (2:39)
03. Us Against the World (2:16)
04. My Life My Way (3:51)
05. That’s Life (1:19)
06. Self Pride (3:13)
07. Until the Day I Die (2:20)
08. Now and Forever (2:51)
09. The Sacrifice (2:59)
10. A Mi Manera (2:50)
11. Your Worst Enemy (2:20)
12. Empty Dreams (2:19)
13. Time Has Come (2:50)
Tizedik nagylemezéhez érkezett a NYHC talán legismertebb alakja, a Roger Miret vezette Agnostic Front. A közel harmincéves fennállást datáló banda azonban már négy évvel ezelőtti, Warriors című nagylemezén is éreztette közönségével, hogy még jó darabig nem szeretné szögre akasztani a gitárokat. A Bridge Nine-nál aktuális lemezfelvezetőként megjelent That’s Life 7” is módszeresen elhúzta a mézesmadzagot azzal kapcsolatban, hogy az AF épp annyira nyúl vissza saját múltjához és milliőjéhez, amennyire a mai napig modern felfogásban tud beilleszkedni és domináns helyen maradni napjaink színterében.
Ez a mézesmadzag főként azért volt hatásos, hiszen az igényes kiadású kislemez grafikai külcsínjét tekintve is megadta a bakancsokat visszahozó My Life My Way alaphangulatát, hiszen a tizenhárom tételes dalcsokor lényegében első hangjától az utolsóig egy olyan definitív ars poetica, ami megragadja és színre vonultatja az Agnostic Front pályafutásának összes erősségét. Bizonyos szempontból a Warriors folytatását is tisztelhetjük az anyagban, hiszen a nyolcvanas évek thrashes crossover témái és riffjei, szólói ismét megnyilvánulnak a felvételben, azonban a kislemezes That’s Life vad blastje kérdés nélkül a Society Sucker hangvételére kíván reflektálni. Az ottani tűz pedig ezt a lemezt is teljes mértékben képes áthatni, hiszen a dalszövegek alapgondolatai épp annyiban szólalnak fel napjaink társadalmi problémáival kapcsolatban, amennyiben az ilyen kinyilatkoztatások már a banda korai érájában is megállták a helyüket. A különbség csupán abban áll, hogy Roger ennyire talán még sosem hangsúlyozta ki az összetartás és a testvériesség gondolatát ilyen koherens rendszerbe ágyazva. Erre rásegítenek az Epitaph-érára emlékeztető punkos akkordok, közös csordázások és dallamos énektémák is, hiszen a My Life My Way fogósságát főként az ilyen betétek és szerzemények eredményezik. Persze a latino-kapcsolatok sem maradhatnak ki a definitív montázsból, így az A Mi Manera formájában egy spanyolajkú szerzeménnyel is gazdagodik a paletta, hogy a klasszikus értelemben vett NYHC-riffekről és össznépi vokálokról ne is beszéljünk. Ebből talán érzékelhető is, hogy a My Life My Way legnagyobb erénye az, hogy definiálja az Agnostic Front eddigi munkásságát és összesített arculatát: mindazt, amit a zenekar eddigi működése során képviselt, és mindazt, amit a mai napig képes adni a színtérnek, valamint a hardcore közösségének. Lényegében ez a felvétel mozgatórugója is, lévén az album egyes pontjain ha akaratlanul is, de megjelenik egy olyan, kissé öreges – vagy csak kedvetlen(ebb)ül rögzített? – hangulat, ami olykor tompítja az összképet, felerősítve a már a Warriors dalaiban is hallható akaratlan témaismétlésekről, amikor korábbi ’Front dalok egyes riffjei bukkantak fel új köntösben.
Mindazonáltal a My Life My Way még így is az erősebb (azaz a közepesnél mindenképp erősebb) albumok közé tartozik, hiszen nem esik bele sem az önismétlés, sem a klisévé válás csapdájába. Inkább egy teljes értékű, összefoglaló és definitív hangvételű produkcióval van dolgunk, ami ha erejét tekintve nem is veszi fel a kesztyűt a zenekar illusztris felvételeivel, mégis képes fogós és kellemes pillanatokat okozni alázatos hallgatójának, talán épp azért, mert nem is vállalja túl magát. Így szép megöregedni, és hitelesnek maradni az alapelveinkhez.
10/7.
