After The Burial – Wolves Within

Az After The Burial számára a Rareform volt a fent említett telitalálat. Persze már a bemutatkozás is korrekt anyag volt, de hangzás és a felkerült témák kiforrottsága messze elmaradt a későbbi korong megoldásaitól. Egy csapásra széles tömegek felé nyitottak utat, a sokhúros-gitározós-őrületet is az elsők között lovagolták meg, a technikás témáiknak köszönhetően pedig ezrek és ezrek számára nyújtottak megfelelő gyakorolnivalót az iskola vagy a munka utáni unalmas órákra. A zenekar egyik legnagyobb erősségét már a kezdetektől fogva a két gitáros, Justin és Trent által megálmodott és feljátszott riffek jelentették. A sorozat harmadik darabjaként érkező In Dreams mintha szakított volna minden korábbi hagyománnyal, a középszerűség mocsarában végezte – persze helyzetét tovább nehezítette, hogy a megjelenése előtt a legtöbben a Rareform méltó folytatását vizionálták. Közel sem volt vállalhatatlan alkotás, de nem bírt olyan emlékezetes riffekkel és általános megoldásokkal, amit a korábbi lemezek fényében vártunk volna. A folytatás iránya ezek után kérdőjeleket vethetett fel, egészen a This Life Is All We Have kiadásáig, ami után már reménykedni lehetett abban, hogy az In Dreams által éltre hívott struktúrát nem erőltetik a negyedik nagylemeznél. A Wolves Within valóban a gyökerek felé fordult, s a zenekar legjobb pillanataiból merített ihletet.

Visszatértek a remek riffek, és talán ezek hiánya volt a legfájóbb a mostanra már csak egy rossz álomnak tűnő In Dreams tételeiben – a rossz álom kifejezés azért enyhe túlzás a fájdalmas szóvicc kedvéért. A kötelező breakdownok mellett ismét technikás megoldásokra bukkanhatunk, helyenként egészen meglepő fordulatokkal. Mindenhol látszik, hogy próbálták egy kicsit továbbgondolni a bejáratott sablonokat – legyen szó éppen az általuk életre hívott megoldásokról, vagy alapvetésnek számító ritmusokról. Ezen túl a mai trendekhez méltó, djentbe hajló témákra is rálelhetünk, sőt keresni sem kell, ugyanis meglehetősen gyakori vendéggé váltak a ritmusos, tompított nullázások. A nyolchúros gitárokat pedig a szokásosnál is mélyebbre kalibrálták, így helyenként a farkasok dörmögő óriásmedvévé változnak. Az előző sorok tartalmától függetlenül azért sajnos ez alkalommal sem beszélhetünk tökéletesen eltalált lemezről. Apró probléma, hogy némelyik szám egy kissé hosszabb lett a kelleténél, és hiába vannak remek témák, képes ellaposodni egy-egy szerzemény íve – de a korong teljes időtartamára hasonlóan igaz ez. Bár sikerült visszaküzdeniük magukat a régi alapok felmelegítésével, néhol viszont kísérteties hasonlóságokat fedezhetünk fel a korábbi alkotásaik valamely részleteivel. Ez kinek jó, kinek rossz, mindenki döntse el maga, azonban vitathatatlanul kiszámítható pillanatokhoz vezet. A másik sarkalatos pont a keverés minősége. Vannak olyan alkalmak, amikor meseszerűen szólal meg az album, éppen ezért meglepőek a harmatgyenge hangzású részek. Ezen másodrangú sirámok ellenére, ahogy a pontszámon is látszik, egy korrekt lemezt kaptunk. De még hiányzik valami: hiába a gyökerekhez való visszatérés iránti törekvések sokasága, mintha nem lenne ebben az egészben már akkora lendület, annyi lélek, mint annak idején. Ennek köszönhetően a lemez egésze nehezen adja magát, de kellő hallgatás után biztosan rááll az ember, a kérdés csak az, képes lesz-e addig a pontig magához láncolni. Emiatt, ha az album nem is lesz visszajáró vendég, egy-egy fogós szám minden bizonnyal még így is befér majd az év végi összesítésbe, hiszen a kötelezőt, és egy mákszemmel többet, lerakták elénk az asztalra.7.5/10