A szürke ötven árnyalata, vagy a mellőzés meglepő ereje? – a górcső alatt: Marilyn Manson

Marilyn_Manson_-_The_Pale_Emperor.jpeg

Tracklist:

01 “Killing Strangers”
02 “Deep Six
”
03 “Third Day Of A Seven Day Binge”
04 “The Mephistopheles Of Los Angeles”
05 “Warship My Wreck”
06 “Slave Only Dreams To Be King”
07 “The Devil Beneath My Feet”
08 “Birds Of Hell Awaiting”
09 “Cupid Carries A Gun”
10 “Odds Of Even”

Műfaj: alternatív rock

Hossz: 52:00

Megjelenés: 2015. január 15

Kiadó: Szerzői kiadás

Sokkal nehezebb a Marilyn Mansonról úgy írni, hogy szereted a munkásságát, és nem csupán a kései kilencvenes évek/korai kétezres évek egyik jelenségének, lefutott szenzációnak, médiahacknek tartod. Ha nem szereted a csávót, elintézed az éppen aktuális lemezét azzal, hogy ebben már semmi erő, eredetiség meg sose volt, a provokálása sehol nem üt már akkorát az internet korában, meg a smink is egyre szarabbul áll neki, hangi adottságokra kár a karaktert pazarolni, a folyton cserélődő zenészek meg igazából nem tudnak megmenteni semmit, mert akkora teret nem is kapnak a produkcióban, hogy erre esélyük legyen…

Én viszont szeretem, meg ismerem is a munkásságát, mert van neki, és egészen nagy műgonddal építi egyébként. A rokonszenv valószínűleg onnan eredeztethető, hogy már mikor először láttam az MTV-n (vagy a VH1-on, lényegtelen) már akkor teljesen tiszta volt, hogy jól ellennék vele pár sör (vagyis esetében abszint) mellett, mert bírjuk a nyolcvanas éveket, a jól kitalált imidzsekkel együtt, meg az okos konceptdolgok is nagyon érdekelnek minket, a társadalom visszásságai és David Bowie nem kevésbé. Apropó David Bowie, Marilyn Manson talán legfőbb idoljának hatása a Mechanical Animals lemez óta nem volt ennyire szembetűnő, mint a 2015-ös The Pale Emperoron. Előbbinél Ziggy Stardust karaktere, utóbbinál pedig a Thin White Duke alteregó emelődik át egyik előadóról a másikra úgy, hogy ebben valóban semmi eredetiség nem lelhető fel, ihletettség viszont annál inkább. És akkor térjünk rá az előadóról a zenészre…

Tyler Bates-szel Manson megfogta az isten lábát. Tim Sköld óta nem sikerült még senkivel ilyen összhangban együtt dolgoznia, mint vele, csak remélni lehet, hogy a páros nem nyírja ki egymás másfél éven belül. A film- és játékzene készítő úriember ugyanis olyan hangulatot teremtett a változatos hangszeres megoldásaival (néhol zajos és elidegenítő, néhol meg elképesztő feszes, vagy fülbemászó, de megjelenik a manapság egészen feltörekvő sötét country/blues-hangzás is), mint az Antichrist Superstar/Mechanical Animals/Holy Wood trilógia óta talán egy zenésztárs sem, akivel Manson dolgozott, csak ő ezt az énekesen kívül egyes egyedül, a saját szobájában tette most. Ez alapján elsőre azt is hihetnénk, hogy az, hogy ennyire jó lett most ez a lemez az utóbbi kettőhöz (valaki szerint háromhoz) képest, mind az ő érdeme, viszont ezt a bővített kiadás három akusztikus átdolgozásával meg lehet cáfolni, általános igazság ugyanis az, hogy ami egyszálgitáron is jó dal, az eleve jó dal. Még akkor is, ha a dalszövegek tök ötlettelenek, mintha nem is akarnának semmit sem mondani, az éneksávok csupán plusz „hangszerként” funkcionálnak a zenében, gyakori jelenség például az egy-egy jól hangzó sor ismételgetése, mint refrén, vagy visszatérő elem, ami meg néha elég bután hangzik.

Ettől függetlenül a The Pale Emperor kiskedvenc lett, egy visszatérő hallgatnivaló, utazni meg otthon feltenni is nagyon jó, elkap a hangulata, ha akarod, ha nem. Januári lemez, de már decemberben kilopták, én mégis csak februárban írok róla, mert idáig inkább beraktam, minthogy ezeket leírjam. 8/10