A Sunbather árnyékából kilépve – a Deafheavené megint az év egyik metal csúcspontja

New-Bermuda-560x560

Tracklist:

01. Brought to the Water
02. Luna
03. Baby Blue
04. Come Back
05. Gifts for the Earth

Műfaj: blackgaze, atmoszferikus black metal (poszt-black metal)

Támpont: Alcest, Lantlós, Altar of Plagues

Hossz: 46:45

Megjelenés: 2015 október 2.

Kiadó: ANTI-

A Deafheaven valószínűleg a metal színtér egyik legmegosztóbb zenekara, lehet szeretni és utálni őket, de az kétségtelen, hogy a srácok nagyon jól csinálják azt, amit csinálnak. A San Francisco-i banda 2011-ben tűnt fel Roads to Judah című korongjával, de a figyelem középpontjába csak a 2013-as Sunbatherrel kerültek. A Sunbather egy populárisabbnak nevezhető és lágyabb hangzással vetette észre magát, a hipszter black metal hullám fő kellékeit leltárba állítva: a black metal keveredett fennkölt shoegaze és posztrock elemekkel, a világsajtó pedig imádta a blackgaze mára legnépszerűbb albumát. Félő volt, hogy a sikertől megrészegülve legújabb albumuk egy Sunbather 2 lesz mindenféle új ötlet és kreativitás nélkül, de szerencsére semmi ok az aggodalomra: a New Bermuda egy komplexebb és kimunkáltabb Deafheaven élménnyel ajándékoz meg minket, egy remek kanyar a Sunbather zenei világától bármiféle önismétlés nélkül, de megtartva a recept alap hozzávalóit. A zenekar megmutatta, hogy nem felejtette el black metalos gyökereiket.

A fiúk újra sötétebb vizekre eveztek, és a gitárcentrikus muzsika ellenére a New Bermuda tételeiben a szélesebb spektrumtartományban mozgó vokálok is több szerepet kaptak, mint a Sunbather blackgaze-stílusgyakorlatában. Elnyújtott, de egészen elképesztően kreatív stíluskavalkádú és a dalstruktúrákat tekintve remekbe szabottan szerkesztett dalokat kapunk, a lemez a tipikus iskolapéldája, hogy hogyan kell megtartani a kohéziót és emellé a hallgató figyelmét is – ebben pedig George Clarke szövegei és orgánuma is szerepet játszanak. A New Bemuda mondanunk sem kell, hogy egy újabb olyan Deafheaven bejegyzés a srácok diszkográfiájába, amely műfajok és hangulatok közti hullámzást célozza meg, és emellé újra egy nagy csomag kifinomult érzelmet kapunk a zenekartól, kialakítva egy párját ritkító eksztatikus hangzásvilágot, amely már az első dallal beránt minket egy utazásra. A korong a Brought to the Waterrel indít, ami már az első perctől jelzi (ha borító nem tette volna még meg), hogy itt valami keményebb tónusú megszólalást fogunk kapni a Sunbathernél: egy felületes visszahajtás a Roads to Judah alapjairaklasszikus black metal elemek hullámzós posztrockba való átúszása, meglepő zongoraszólóval, tökéletesen illeszkedő thrash metal riffeléssel, illetve megkérdőjelezhetetlen Pink Floyd hatássokkal, amely egyszerűen zseniális. A Luna a leghosszabb szerzemény az albumon, tovább bontogatja az első dallal felütött thrash metal témázást, és már-már mondhatni thrash-be hajlik, talán a korong egyik legjobbja is, a lírikus gitárszólók, piszkos black metal témák, blast beatek és vokálok jól megkomponált elegye – a második felében érkező emelkedett posztrockjával pedig kicsit a Sunbather egyes témáit idézi újra fel. A Baby Blue egy nagyon kísérletezős darab lett, mintha az Explosions In The Sky tévedt volna a stúdióba vendégszerepelni, aztán a poszt-rockos indítást követően/után szolidan letépi az arcunkat, és az ember kb. a fejéhez kap, mert úgy érzi mintha egy Metallica lemezbe csöppent volna, a wah-wah gitárszóló a lemez egyik legmerészebb pillanata a lemez Oasis-szerű lezárása mellet. Ezután újabb meglepetések következnek, a Come Back első 5 perce újra klasszikusan kemény black metal, majd hirtelen tovatűnve a poszt-rockos, hullámzó gitárhangzás egy új oldalát mutatja meg a zenekarnak (talán itt utalhatunk a Sunbather Irresistible dalára). Az utolsó dal is meglepetés, a Gifts for the Earth-ben az egy kicsit Joy Divisionre emlékeztető dallamvilág közepette a More Than Life-féle hardcore vonal is eszébe jut az embernek (nem gondoltam volna, hogy ezt a két zenekart egy mondatban említem), kissé már punkos, poszt-hardcore-os beütéssel (lásd pl.), a végén pedig a bátor, zongorás/klasszikus rockzenei közjáték pedig – mint már mondtuk -, mintha az Oasis pillanatait idézné.

Ahogy azt a Deafheaventől megszokhattuk, a fiúk újfent eklektikusan belevágtak sok mindent a lecsóba, és mégsem tették azt gyomorforgatóvá. Úgy gondolom, hogy az új korong a Sunbather árnyékából kilépve még fentebbre helyezte azt a bizonyos lécet; a legdicsérendőbb, hogy nem törekedett görcsösen arra, hogy felülmúlja az előző albumot, hanem csak lazán tette mindezt: semmi erőltetett ötlet és izzadságszag. A vokálok kreatív sokszínűsége, a gitárok black metaltól a thrash-en át a shoegaze-ig tartó eszközkészletének használata mind remekül működik a többi kísérletezős összjátékkal együtt, és mégsem válik a végeredmény giccsessé. Minden csalódást eloszlató és meglepő lemezzel tért vissza a Deafheaven 2015-ben, kevesen számítottak rá, hogy a Sunbather által magasra rakott mércét képes lesz felülmúlni a zenekar, de boldogan kijelenthetjük, hogy játszi könnyedséggel sikerült nekik. Mindenképpen az ősz egyik legjobb lemeze, hallgatás mellé egy kis esős, szeles hideg időt javasolnék. 9/10

DEAFHEAVEN – NEW BERMUDA