A Day to Remember – Common Courtesy

A Common Courtesy alapján ugyanis nem lehet döntést hozni azt illetően, hogy az A Day to Remember milyen irányba lépett, mert ez még mindig elmarad a 2005 és 2009 között kiadott három albumtól, ugyanakkor sokkal kevesebb a gyenge pillanat, mint a három évvel ezelőtti elődjén. Az elmúlt hónapokban, de különösen az elmúlt néhány napban nagyon sok szó esett a Victoryval folytatott perről, az önálló lemezkiadásról, de a dalokat hallgatva felesleges arról beszélni, hogy a kiadó nélküli munka mekkora szabadságot adott nekik. Semekkorát. Lehet, hogy most nem egy cégvezető elvárásai szerint kell dolgozniuk, de ott volt 4 millió ember, akik azt szerették volna, amit eddig is kaptak, és mivel jelenleg Jeremyék csak rájuk támaszkodhatnak, ezért ki kell őket szolgálni. Ezt pedig egy olyan albummal lehetett megtenni, ami olyan, mint az eddigiek, ennek megfelelően az ADTR hangzása nem mozdult semmilyen irányba sem, maradtak (folyamatos átfedésben) az erős, szerethető és lendületes pop-punk dalok (City of Ocala, Right Back At It Again, Life @ 11, I Remember), és a nagyon népszerű, de most újfent szórakoztató metalcore slágerek (Sometimes You’re the Hammer, Sometimes You’re The Nail; Violence (Enough Is Enough), Life Lessons Learned the Hard Way) Ahogy négy, hat, vagy épp nyolc éve, úgy most is tisztán hallatszik az, hogy sokkal jobbak előbbiben, mint utóbbiban, de azért értenek hozzá annyira, hogy működjenek a durvább pillanatok is, emiatt pedig egészen biztos, hogy aki eddig szerette őket, és a szórakoztatásért cserébe tolerálta a gyengébb megoldásokat, az ezt a lemezt is imádni fogja. Más kérdés, hogy nekik is kihívást kínál például a The Document Speaks For Itself: nem elég, hogy egy kínosan erőtlen breakdown-parádéval zárják a dalt, de az újrahasznosított bekiabálás előtte kifejezetten kínos.

Sajnos nem ez az egyetlen ilyen pillanat: valamiért úgy érezték, hogy már a vékonyabb digitális kiadás is lehet 53 perces, márpedig lehet, hogy kellett volna most egy, a házi producereiken (Andrew Wade, Tom Denney és Chad Gilbert) kívüli fül is, ugyanis az albumról jónéhány dolgot ki kellett volna szórni. A fent kifogásolt mellett ott vannak pl. a balladák, rögtön három, amiből kettőt nyugodtan kidobhattak volna, és repülhetett volna a Best of Me nagyon gyenge, pop-rockos kezdése is. Mégsincs meg az a kellemetlen, erőlködő hangulat, ami az előző albumot jellemezte, ezek sokkal inkább abból eredő hibák, hogy a nagy önállósodás közben elkavarodott a vágóolló, és enyhült a produceri szigor is. Azt azonban jó hallani, hogy még mindig tudják hozni azt a hangulatot, azokat a slágereket, amelyek miatt ma arénákat tölthetnek meg – lehet, hogy nem mernek a receptjükön változtatni, de ez a saját receptjük, és a szövegek egyszerűsége alapján elképzelhető, hogy nem is nagyon akarnak mást, egyszerű srácok, egyszerű művészi ambíciókkal. Még mindig ott van a lehetőség, hogy kiadnak olyan erős lemezeket, mint korábban, ugyanakkor a jövőjüket kevésbé kell félteni, mint három éve, mert immár nem tűnik úgy, mintha kimerülnének, ráadásul a Victory Records is kikerül lassan a képből, úgyhogy a Common Courtesyt hallva kifejezetten jó érzés lehet most ADTR-rajongónak lenni. 7/10