What Do You Stand For? (3/1)

Tracklist:

Metalcore Zanza I. megírását, valamint érdemi megvitatását követően arra vállalkoztam, hogy három cikkben tíz-tíz kiadványt sorrendbe foglalva összeszedem az utóbbi 10 év metalcore-termésének legfontosabb lemezeit. Ez a sorrend azonban – csakúgy, mint szinte minden lista – támadható és szubjektív, lévén olyan kakukktojásnak tűnő kiadványok is felbukkannak majd, amelyek nem feltétlenül illeszkednek a metalcore sztereotip definíciójához, ám mégis hatással voltak a szubkultúrára. Az elsődleges mozgatórugó számomra az általános színtérformálás erejének, valamint napjaink már kialakult metalcore-képének feltérképezése volt, és csak ezt követően merül fel a kérdés, hogy az adott lemez és az adott előadó minőségileg mit tett le az asztalra. Hogy könnyen védhető maradhasson a sorrend – amely, hangsúlyozom, 2000. január 1. és ma, azaz 2010. július 17. közötti albumokra összpontosít –, minden előadó egyetlen kiadvánnyal szerepel, és az sem feltétlenül saját csúcslemeze, bár az esetek többségében igazolódik majd, hogy egy transzparens, követhető és következetes sorrend megalkotása volt a célom. Következzen tehát a harmadik harmad felsorakoztatása.

30. HASTE THE DAY

When Everything Falls (2005)
(SOLID STATE)

Az indianai keresztény metalcore zenekar ugyan 2004-es, Burning Bridges című bemutatkozó nagylemezével alapozta meg helyét a nemzetközi porondon, választásom mégis az egy évvel későbbi kiadványra esett, mivel a When Everything Falls elődjével ellentétben egy prototipikus lemezzé nőtte ki magát. Természetesen ennek épp annyi előnye van, mint hátránya, hiszen amíg a debütálással ellentétben már jóval erősebb, egyben határozottabb panelhasználattal találkozunk, addig inkább úgy tekinthetünk a kiadványra, mint egy majdnem tökéletes, kirakatba már bátran kitehető értékcikkre, mintsem egy reménybeteljesítő, valós alapműre. Jimmy Ryan Zao-ra emlékeztető acsarkodását kellőképp egyensúlyban tartják a gitárosok emocionális hangvételű dallamai, amely persze morcos verze – emelkedett refrén – morcos verze – (bridge) – emelkedettebb refrén – bridge – refrén sémát generál, ám ez nem szembetűnő olyan dalok tükrében, mint a nyitó Fallen, a From Autumn to Ashes-vendégkórusokkal rögzített For a Lifetime, vagy épp a klipesített címadó, amelyben a Haste The Day legnagyobb slágerét tisztelhetjük. A kiadást követő évben azonban beindultak azok a változások a zenekar háztájékán belül, amelyre nemcsak a rajongótábor elkötelezettsége, hanem a Haste The Day hitelessége is ráment, lévén a banda mai felállásában már csak a basszusgitáros tekinthető eredeti tagnak. Persze a Pressure The Hinges még azt sejtette, hogy az új irány életképes maradhat, ám az azt követő Dreamer, és az idei Attack of the Wolf King végképp leírták az egykoron jobb sorsra érdemes bandát.

29. STILL REMAINS

Of Love And Lunacy (2005)
(ROADRUNNER)

T. J. Millerék bemutatkozó nagylemeze iskolapélda értékű abból a szempontból, hogy a Still Remains nem ok nélkül lett felfedezve, és szintén nem ok nélkül hódított meg egy egész generációt. Elvégre legyünk bármennyire is szőrszálhasogatók, és dobálózhatunk akárhogy is azzal, hogy a kiadvány lényegében már kiforrott panelekből nyeri lényegi arculatát (gondolván itt arra, hogy 2005-re a göteburgi iskola hatását nem feltétlenül lehetett tovább ragozni), ennél mégis többről van szó. Az Of Love And Lunacy egy hibátlan bemutatkozó nagylemez, amely az átírt svéd hagyományokat eszméletlenül fogós, és némiképp metalcore-on kívüli énekdallamokkal; valódi fókuszpontban elhelyezett-, ezáltal tényleges hangsúllyal bíró breakdownokkal; valamint végül, de nem utolsó sorban aláfestő, és harmóniakiegészítő szintetizátor-szőnyegekkel egészítette ki egy sajátos, útmutató eleggyé. Továbbá nem feledkezhetünk meg az album kohéziójáról sem: a zongorás intermezzók, valamint a következetes, és lényegében üresjáratoktól mentes dalsorrend egy hiánytalan, lezárt egységgé avanzsálja a Roadrunner üdvöskéjének bemutatkozó anyagát, így az sem véletlen, hogy a kiadvány tavaly megélt egy vaskos újrakiadást. Az alábbi megbecsülés azonban már nem feltétlenül jutott ki a tagcserék szülte The Serpent-nek, amely zenei világában és hangzásában is elrugaszkodott a bemutatkozástól. A letisztulás, amely végleg áttörte a metalcore korlátait, erősen megosztotta a rajongókat, és a zenekar a kiadást követő évben be is dobta a törölközőt. Ez azonban nem változtat a tényen, miszerint a Still Remains valódi színtérformáló erővel bírt a metalcore vonzáskörzetén kívül és belül egyaránt.

28. IT DIES TODAY

The Caitiff Choir (2004)
(TRUSTKILL)

Az It Dies Today debütalbumára azért jó hivatkozni, mert a színtéren valóban egyedülálló tudott maradni mind a mai napig. Ezt persze csak és kizárólag saját, bizonyos szempontból zsákutca-arculatának köszönheti, elvégre a 2001-ben még alig tizenhat éves srácokból verbuválódott zenekar – akkor még a kilencvenes évek köntösét próbálgatva magára, kiegészítve közvetett nu-metal elemekkel – ekkorra már kellő rutint és tapasztalatot halmozott fel ahhoz (hála a Between the Buried and Me és Alexisonfire-turnéknak), hogy megalkossa a kétezres évek egyik legsajátosabb, és legjobb állapotban elhagyott reliktum-hangzását. Persze drasztikus újítást ezen a kiadványon sem tapasztalhatunk, ahogy újdonság sincs a Nap alatt; a lényegi összetevő jelen esetben maga a hangulat, amely sajátosan melankolikus, és igen bátran nyúl közvetlen és közvetett dark wave, valamint arányosan adagolt gothic rock hatásokhoz, amelyek nem olyan szerepben, és nem olyan mértékben jelennek meg itt, mint később a Bleeding Through esetében, ahol a megközelítés a metal felől lesz esedékes. Az alábbi hatás a zenekar kiállása mellett (amely mintegy táptalaja volt az újkori, téves emo-értelmezésnek) főként a tiszta énekdallamok lefelé hajló ívében köszön vissza, ám a kiadvány egészére jellemző aura kétségkívül az alábbi lenyomatra építi fel tulajdon metalcore hangzását, amely persze nem ódzkodik a göteburgi csontdallamoktól, valamint a veretes breakdownoktól sem, ám ugyanilyen lendülettel nyúl a kilencvenes évek marcona riffjeihez, vagy a jóval könnyedebb, ténylegesen rockzenei hangzáshoz. Így az olyan dalok, mint a The Radiance, a Severed Ties Yield Severed Heads, vagy az A Threnody For Modern Romance kétségkívül emlékezetessé teszik a játékidejében kissé tán túlnyújtott bemutatkozást, amely tényleges visszhangját a megjelenés után két évvel következő újrakiadásnak köszönheti. A zenekar következő nagylemeze, a Sirens elődjéhez képest érezhetően kevesebb kiemelkedő dallal tudta maga mellett tartani a már meglévő rajongókat, ám még így is a kiadás évének egyik leginkább értékelhető produktuma volt. Azonban a lemez megjelenését követően Nick Brooks helyére a Still Remains egykori technikusa és beugró basszusgitárosa, Jason Wood állt, akivel újra felvettek két dalt a Sirens-ről, ám ennek kellemes elfogadó visszhangja sem élhetett túl sokáig a tavaly megjelent, teljesen jelentéktelen Lividity tükrében.

27. CATARACT

With Triumph Comes Loss (2004)
(METAL BLADE)

Azzal, hogy a Hatebreed 2000-es évek eleji felfedezése egy lényegi vérfrissítést eredményezett az addigra már több párhuzamos irányban működő metalcore-színtéren, Európában is számolni kellett. Azonban a kilencvenes évek metallal dúsított hardcore hangzásának, valamint thrash-es elemekkel kacérkodó átívelésének frigye az újraértelmezett breakdown-használatban nemcsak új utakat nyitott, hanem szabályszerű tendenciát eredményezett. És részint ennek köszönhető az is, hogy a straight edge-dzsel nyomokban szimpatizáló, Federico Carminitana vezette zenekar, a svájci Cataract korábbi hardcore hangzása (a következmény következményeként, lehet követni?) fokozatosan telítődjön olyan thrash-ből eredeztethető elemekkel, amelyek leginkább szembetűnő aránya a ‘With Triumph dalaiban nyilvánul meg. Elvégre a 2004-es album vízválasztó volt minden tekintetben: súlyával, dühével, és hangsúlyos dalszövegeivel beteljesített egy zenei evolúciót, egyben el is indított egy új irányt, lévén a kiadvány metalcore és hardcore közötti szintézise ezt követően annyira a Slayer hatása alatt működött, hogy a Kingdom lényegében a zenekar tulajdon Reign In Blood-jaként öltött formát, a legutóbbi, egyszerűen Cataract címet viselő kiadvány pedig – némiképp lemondva attól az energikus és fiatalos többletről, amit a zenekar korábban képviselt – egy közepes South of Heaven-parafrázisként is megállja a helyét. A kiadást követő évben budapesti koncertek terén duplázó zenekar (előbb főzenekarként, utóbb a Trial vendégeként) idén nyáron ismét Magyarországra látogat, igaz, ezúttal a nyírbátori közönséget fogják meginvitálni egy retrospektív thrash hatásokkal telített, hardcore lendületű metal bulira, amelynek apropóját a következő fél évben megjelenő új nagylemez adja. És ha elöljáróban sejthetjük is, hogy a produktum képtelen lesz felvenni a versenyt a ‘Triumph fontosságával (lévén az album tényleg egyedülálló szintézist hozott létre, kontinensen innen és túl egyaránt), attól még okozhat majd kellemes perceket az érdeklődő fülpárok számára.

26. HEAVEN SHALL BURN

Whatever It May Take (2002)
(LIFEFORCE)

Ahogy Németország a ’80-as években a speed metalt, a ’90-es években pedig tulajdon power metal-hangzását ajándékozta a világnak, úgy a milleniumra egy kicsit mást tartogatott: ez pedig Maik Weichert gitáros, dalszerző és háttérénekes zenekara, a Heaven Shall Burn volt, amely ha a tengerentúlon kezdhette volna meg működését, nyilván teljesen más pályát írt volna le, és népszerűsége is másként formálódott volna. Utóbbival persze így sem volt ok különösebb aggodalomra, lévén a Caliban testvérzenekara az Asunder címre keresztelt bemutatkozó nagylemezt követően bátran mert elrugaszkodni a minden tekintetben svédelt, death metal ihlette hangzástól. Elvégre a kíméletlenül szókimondó, a szervezett vallások és a rasszizmus ellen felszólaló dalszövegek; a göteburgi hangvételű melódiák hardcore-színezettel megáldott thrash/black közegbe való beoltása; az utópista hangvétel; valamint a billenytűs-zongorás közbevetések, amelyek Olafúr Arnalds izlandi dalszerző közreműködésével kristályosodtak ki igazán az Antigone-on, egy valós, ekkor még némiképp csiszolatlan karaktert véltek visszatükrözni. A kiadást egy amerikai, és egy európai turné követte, így a Century Media szárnyai alatt megjelenő Antigone végérvényesen beteljesíthette, amit a ‘Whatever kívánt megtestesíteni. A zenei arculat kiforrása tovább folytatódott a Deaf to Our Prayers dalaiban, ahol érezhetően megsokszorozódott az elektronikus kísérletek mennyisége (felvonultatva a zenekar legnagyobb slágerét, a Counterweight-et), és ezt oldotta fel az Iconoclasm sorozat első darabja, amely a HSB legbrutálisabb és legnyersebb kiadványát jelentette – úgy, hogy lényegi arculatbővüléssel vagy megújulással nem számolhattunk. Ez főleg a zenekar idei albumán köszön vissza, ám a 2007-ben újra kiadott ‘Whatever értékét és fontosságát képtelen befolyásolni.

25. ALL THAT REMAINS

This Darkened Heart (2004)
(PROSTHETIC)

Philip Labonte szerencsére nem egy túlméretezett, durcás óvodás. Philip Labonte egy olyan énekes, aki képes volt túltenni magát azon, hogy kidobták a Shadows Fall-ból, és még azt is lenyelte, hogy az anyazenekar lényegében a kiszállását követő években teljesíthette be önmagát. És hogy mi a titka? Az, hogy közben az All That Remains-szel ő is hasonló röppályát járt be: igaz, kisebb íven, és szűkebb palettán. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az All That Remains a könnyedén leírható sablonzenekarok közé tartozna, mert a paneles berendezkedés itt másodlagos a dalok természetének, minőségének köszönhetően. És a This Darkened Heart kiemelkedő mivolta éppen abból táplálkozik, hogy a göteburgi csontdallamokat az esetek többségében thrash és heavy metal ihletésű ikertémák helyettesítik, amelyek agresszivitásuk tükrében tökéletesen beilleszkednek a svédelt melódiák közé. Az pedig csak az irónia netovábbja, hogy a szűk értelemben vett vázat tekintve a Shadows Fall is ugyanezt az evolúciós görbét írta le a War Within-nel, és az azt követő kiadványokkal: az All That Remains gyakorlatilag az elsők között házasította a retrospektív metal hagyományőrzését a korszerű, és dinamizmus tekintetében még kiaknázható dallamívekkel és dalszerkezetekkel. A laza koncepcióra épülő, így mindvégig koherens, és szükségszerűen határozott (mindazonáltal csak korlátozott tekintetben bátor) dalcsokrot követő kiadvány, a The Fall of Ideals folytatta a retrospektív témák előtérbe kerülését, amely egyrészt a zenekar legnagyobb slágerét (This Calling), másrészt a további letisztulást eredményezte, lévén az Overcome már méltán osztotta meg a zenekar rajongóit. Ez azonban nem befolyásolja a tényt, miszerint a This Darkened Heart törékeny, ámbár sikeres szintézise olyan maradandó szerzeményekkel örvendezteti meg az utókort, mint az I Die In Degrees, a Passion, vagy a The Deepest Gray, tehát Adam D. joggal gondol vissza elégedett mosollyal az alábbi kiadvány keverésére.

24. BULLET FOR MY VALENTINE

The Poison (2005)
(VISIBLE NOISE)

Az alábbi tétel az egyetlen, amely inkább marketingjének, mintsem kiemelkedő zenei érdemeinek köszönhetően került fel a listára – azonban a továbbiakban azon leszek, hogy erre is kitérjek majd, ám mindenek előtt le kell szögeznünk három olyan pontot, amelynek tükrében a Bullet For My Valentine-t, mint jelenséget, nem szükséges komolyan venni színtérbeli újítóként. Az első ok nem más, mint a Trivium Ascendancy-je, amely az érettebb generációk körében már öt hónapja learatta a The Poison érdemi babérjait (még úgy is, hogy a címében is zseniálisan semmitmondó Scream Aim Fire véglegesen metallicásított dalcsokra épkézlábabb élményt nyújtott, mint a The Crusade). A második ok az, hogy a The Poison slágerorientált szerkezete szépen fogalmazva sincs túltelítve használható gondolatokkal, vagy megfogható, megfontolandó üzenetekkel. A harmadik ok pedig lényegében az előzőből táplálkozik: a The Poison egy olyan prototípus, amely nemcsak kliséalapot szolgáltat, hanem önmaga is egy jól bejáratott, és könnyedén terjeszthető panelegyesítő elegyet jelent, különösképp a fiatal hallgatóság körében, akiknek Iron Maident hallgatni ciki, lévén a lázadó tininek a végén még lenne közös beszédtémája az apjával, a Metallica pedig csak a múltban létezik, tehát szükségszerűen átugrandó. Őket azonban kétségkívül megtalálta a The Poison, amely minden szarkasztikumot félretéve egy kellő precizitással megalkotott, valóban szükséges giccs, lévén a ‘Bullet így számtalan friss arcot hozott, hoz be a színtérbe mind a mai napig. A Trustkill újrakiadásának köszönhetően elindulhatott a tengerentúl meghódítása is, így a brit reménység végképp bevihette a tradicionális metal témákkal fűszerezett metalcore-t a mainstreambe, utat nyitva ezzel mindazon bandáknak, akik ha zeneileg mást is képviselnek, évekkel később ugyanezt a hatást érték el. És hangsúlyozás gyanánt megismétlem, hogy a The Poison dalcsokra lényegében transzparens módon egyesítette az újradefiniált metalcore-ról eddigre kikristályosodott képet, azaz a heavy metal új hullámát, és épp ebben rejlik tulajdon népszerűsége is: fogós, agresszív, és végső soron hatásos. Még úgy is, hogy szinte teljes játékidejében más tollaival ékeskedik, bár lényegében ez nem is olyan egyedi eset, ha már a metalcore-nál tartunk.

23. EIGHTEEN VISIONS

Vanity (2002)
(TRUSTKILL)

Lehet bármennyire is elcsépelt közhely az, hogy a harmadik nagylemez számít vízválasztónak, be kell látnunk, hogy ennek a feltevésnek mégis van valóságalapja. Legalábbis az Eighteen Visions 2002-es nagylemeze újfent ezt igazolja, elvégre a Vanity nemcsak beteljesített egy korszakot, hanem táptalaja lehetett a zenekar ezt követő irányváltásának, egyben tényleges kiforrásának. A Vanity a közel egyórás játékidejét tekintve is egy megismételhetetlen metalcore album, amely nemcsak a kilencvenes évek metalcore felfogásából merítkezik (gondolván itt a fifikás riffekre, valamint a hathatós groove-okra), hanem előszeretettel használja a Botch által elterjesztett páratlan ütemezést, és még korábban kikísérletezett egyéni intenciókkal is bír, amely főleg a már ekkor is lazuló tendenciát mutató dallamos énektémák (elsőkénti) alkalmazásában, valamint a lemez kohéziójában nyilvánul meg. Ugyan az elődeihez mérten már dallamosabb megközelítésű album nagyobb része egy marcona és szigorú hosszmértéket követ, amelyek dalszövegi alapja olyan érzelmi problémákkal foglalkozik, melyek a későbbiekben is visszajáró vendégek lesznek a 18V háztájékán, a Gorgeous, valamint a záró Love In Autumn képében mégis megjelenik két olyan balladisztikus hangvételű tétel, amelyek az intermezzókkal egyetemben kellő változatosságot kölcsönöznek a kiadványnak. A felvételt követően (ahol vendégként közreműködött Howard Jones, mint a Blood Has Been Shed énekese; Corey Darst (ex-Zao); Alex Vaz designer, valamint Ryan Downey kritikus is) a zenekar ekkor még répahajú gitárosa, Brandan Schieppati kiszállt, hogy többet fókuszálhasson a Bleeding Through-ra, és így a banda már négyfősen indult el turnézni is, amely lényegében megelőlegezte a hangulati irányváltást. Az Obsession post-hardcore dalcsokrát a dobos gitározta fel Brandan helyén, majd az albumot követő selftitled kiadvány már előszeretettel szemezgetett arénarockba illő dallamokkal és témákkal: így talán nem is véletlen, hogy a feloszlást követő utód, a kissé enervált sémákból nagyon dögösnek látszani próbáló Burn Halo is ezt a vonalat vitte tovább, igaz, az egykori rajongók teljes elhatárolódásának árán.

22. BECOMING THE ARCHETYPE

Terminate Damnation (2005)
(SOLID STATE)

2005 minden tekintetben a műfaj második hullámának egyik legerősebb éve volt, és ezt igazolja a Becoming The Archetype bemutatkozó nagylemeze is, amelyben a metalcore valaha megírt egyik legprogresszívebb kiadványát tisztelhetjük a Between The Buried And Me, valamint az első The Human Abstract album mellett. Persze az elődzenekar The Remnant olvasatában nem tűnt még egyértelműnek a későbbi, Solid State szárnyai alatt esedékes beteljesedés, hiszen a keresztény zenekar ekkor még a ’90-es évek metalcore hangzását kívánta házasítani a klasszikus svéd death metal hangzással, azaz az Entombed és Grave iskolájában fogant riffeket beoltották (látszat) komplex témákba, valamint erőteljes breakdownokba. A lemez épp elég volt ahhoz, hogy a kiadó érdeklődését felkeltse, ám a gyenge hangzás, valamint a zenekar büszkeségi indexe hamar lapátra tette a kiadványt a köztudatban. És lássuk be: a Terminate Damnation dalcsokra mellett nem is lett volna esélye az életben maradáshoz. A közel egyórás játékidejű album stíluskavalkádja a svéd death metalt némiképp továbbvitte, ám ki is egészítette azt schuldineri ihletésű virgákkal, thrash és heavy metalos kitartásokkal, a második hullámú black metalból kölcsönvett reszelésekkel, valamint egy szövevényes koncepcióval, amely az elbukás és feloldozás között kíván megoldást találni. Ennek köszönhetően a lemeznek is következetes, ámbár szerteágazó íve van, lévén a stíluseszközök különböző arányú felbukkanása – beékelve mindazt a metalcore köntösébe – számtalan alkalommal lel feloldozásra különféle orgonás, akusztikus, vagy zongorás betétek tükrében. Ezek közül a legfontosabb összekötő szereppel az akusztikus betoldások bírnak, lévén ezek temperamentuma, és melankolikus kicsengése biztosítja az album aurájának alapját. A kiadvány abszolút csúcspontja a tizenegy perces Elegy, amely zongorás középrészével végképp hangsúlyt kölcsönzött a tételnek, ám a lemez lényegében hibátlan, és üresjáratoktól mentes; mi több, Tue Madsen olyan hangzást kevert ki neki, amely végképp párját ritkítja. Két évnyi turnézást követően azonban a dalszerző/alapító gitáros, Sean Cunningham otthagyta a zenekart, hogy befejezhesse egyetemi tanulmányait: az így fogant The Physics of Fire pedig némiképp megosztotta a rajongókat, lévén leegyszerűsítették a ‘Terminate világát, mi több, az arányokat is kellőképp eltolták ahhoz, hogy az ‘Archetype kiessen a pikszisből. A helyzet tavaly változott meg: Sean visszatérésével a Dichotomy visszahozta a bemutatkozás hangvételét és minőségét a már direktebb dalszerkezetekbe, amely egy élvezhető, szerethető produktumot eredményezett.

21. ATREYU

Suicide Notes and Butterfly Kisses (2002)
(VICTORY)

A harminc tételes lista utolsó harmadának vezetőjének legnagyobb érdeme, hogy kétségkívül megelőzte korát: az Atreyu bemutatkozó nagylemeze már felmutatta mindazon karakteres vonásokat (legyen szó svédelt és klasszikus ikergitár-dallamokról; acsarkodó és tiszta énektémák váltakozásáról; netán breakdownokról), amelyek később elsődlegesen jellemezték a műfajt. A ‘Suicide Notes dalcsokra lényegében a zenekar 2001-es EP-jének mézesmadzagát kívánta bizonyítékkal feloldani, lévén a bemutatkozó nagylemez három tételt át is vett a debütről – a siker pedig adott volt, hiszen a Victory is érezte, hogy újdonsült üdvöskéjének bőven van sütnivalója a nagyobb tömegek megmozgatásához. Az album egyébként kettő általános pontnál üt el a mai értelemben vett metalcore-sztereotípiától, és az a dalok jellemző középtempója (gyorsulások ugyan vannak, de ez elenyésző a három évvel későbbi állapothoz mérten), valamint közvetett, néhol erősebben, néhol gyengébben érvényesülő nu-metal színezete, ám az A Song For The Optimists, a Living Each Day Like Your’e Already Dead, vagy az Ain’t Love Grand kellő inspirációt jelentenek mind a mai napig a színtér újabb bandái számára, és nem feledkezhetünk meg Efrem Schulz (Death By Stereo) hangsúlyos vendégszerepléséről sem az At Least I Know I’m A Sinner-ben. Azonban a tényértéket némiképp befolyásolja a csiszolatlan, puha hangzás ténye: és a kiadó ezzel kapcsolatban meg is lépte azt, hogy a közel negyedmillió példányszámban eladott lemezt három évvel később újra kihozta, összességében ez sem tudta felemelni a megérdemelt piedesztálra a ‘Suicide Notes érdemi értékeit. Persze az azt követő The Curse-szel kapcsolatban ilyen problémája már nem lehetett senkinek sem, lévén az Atreyu végre úgy szólalt meg, ahogy megérdemelte, ám minőségi szempontból felerősödtek a már meglévő emo hatások, és egy enyhébb aréna rock-allűrrel is számolni kellett. Ez az A Death-Grip On Yesterday dalaiban már nem volt számottevő, ám a minőség épp eleget esett ahhoz, hogy a Lead Sails Paper Anchor populáris váltását szinte mindenhol kellemetlen szájhúzás fogadja. A zenekar kiadója ugyan még egyszer kihozta a lemezt, ám már nyilvánossá vált, hogy a rajongók a régi Atreyu-t követelik, akik ki is izzadták magukból tavaly a Congregation of the Damned című korongot, amely múltidézése inkább volt enervált, mintsem következetes, ám az elfogult tábor számára ez is nyilvánvalóan gyakori betevővé vált.

Azt hiszem, zárszóként illene magyarázatot adnom már most arra, hogy három igen népszerű előadó miért került a toplista harmadik harmadába. Az All That Remains véleményem szerint bármennyire is határozott arculatot épített fel magának, ez valahogy sosem tudott annyira áttörni, hogy a hatás ténylegesen mérhető legyen világszinten: megrekedtek a saját kis világukban, amely később fel is emésztette őket. A Bullet For My Valentine-nal kapcsolatban olyan érzésem van, hogy a teljes produkciónál fontosabb a média felé táplált egész-érzet, mintsem a valós önkifejezés. A banda gyakorlatilag egy megcsinált báb, amelyik show-kat nyom és nem koncerteket; slágereket ír és nem dalokat; rajongói vannak, és nem közönsége. Az Atreyu bemutatkozó nagylemeze pedig inkább a tengerentúlon bírt nagyobb hatással, míg itt Európában az elkésődés igazán a The Curse kiadását követően pótlódott be, de addigra már úgy tűnhettek a színtér forgatagában, mint egy épp szárnyait próbálgató zenekar, holott ennél többről volt szó. Így amondó vagyok, hogy a hatásuk mérhető – fel is kerültek a listára, de nem olyan mértékben, hogy (sokkal) magasabb helyet foglaljanak el.

A következő szelekció értelemszerűen erősebb és naprakészebb zenekarokat fog bemutatni, főként olyan kérdéseket vizsgálva, hogy a metalcore hogyan egészíthető ki délies, melodikus hardcore, vagy éppen más metalközeli elemekkel; de az is terítékre kerül, hogy a pop-punk itt, Európában hogyan kerülhetett vissza ismét a műfaji térképre; valamint körül kell járni azt a problémakört is, hogy a progresszivitás, mint olyan, mennyiben emelhet ki egy zenekart a metalcore burkából.